A hét tündér

Előszó

                                                                             Kr.u.1000 környékén 

Hatalmas tömeg gyűlt össze a kastély előtt. Az épület látszólag nyugodtnak tűnt, mintha a tegnapi nap meg se történt volna. Egyedül a kiáltozó tömeg zavarta meg a hajnali csöndet, több irányból is zúdultak rám a kérdések és nem győztem még jobban eltakarni magam a köpenyemmel. 

-Más is érezte a földrengést?!

-Hol vannak a védelmezők?

-Magyarázatot akarunk! - mellettem ordítva szólalt fel egy férfi, szorosan lehunytam a szemem és a füleimre szorítottam a kezeimet. Pár perccel később óvatosan araszoltam a palota felé, majd mikor odaértem gyorsan a falhoz lapultam. Az épület oldalához érve addig mentem, míg már nem láttam a tömeget és kinyitottam a titkos bejárót. Odabent vaksötét és orrfacsaró bűz fogadott. Letoltam a kapucnimat és futni kezdtem. Ahogy arra számítottam a trón terem üresen állt és körülnézve az épület többi részében se találkoztam senkivel. Csüggedten rogytam le a padlóra, hisz az én dolgom lenne ügyelni a rendre, ehelyett szem elől tévesztettem a védelmezőket és a királynőt is. 

-Dahlia? - ijedten pattantam fel és szegeztem tekintetem arra, aki megszólított.

- Gabriel! - szemeim könnyekkel teltek meg és a férfi karjai közé vetettem magam. Viszonozta ölelésem, majd eltolt magától.

- Nincs sok időnk, elviszlek hozzájuk, de mivel a tömeg nem vehet észre minket a föld alatt kell maradnunk. - döbbenten ráztam meg a fejem.

- Nem mehetünk le oda, nem kelthetjük fel a holtakat.

- Ne aggódj, biztonságban leszünk. - megragadta a kezem és húzni kezdett a pince irányába. Beletörődve, de még mindig félve mentem utána. Odalent a titkos járatnál is kellemetlenebb szag áradt, éreztem a holtak jelenlétét és hatalmas erővel tört rám a szomorúság. éreztem mindannyiuk fájdalmát, amik évszázadokkal ezelőtt okozták halálukat. A katakombákat már rég elfelejtették, így nem kellett attól tartanunk, hogy összefutunk valakivel és mivel a járatok a város alatt húzódtak, hamar elértük a védelmezők létesítményét. A szomorúságomat felváltotta a hatalom érzete, ebből biztosra tudtam, hogy itt lesznek a többiek. A rengeteg mágia szinte megszédített, így Gabrielre támaszkodva mentem be az épületbe. Beléptem az előcsarnokba, de nem őket találtam ott.

- Mi ez az egész?! Hol vannak? Azt mondtad idejöttek! - dühösen fordultam a lépcső irányába, de a fiú már nem volt ott. 

- Dahlia, mi vagyunk. - az idegenekre néztem, és hirtelen felismertem őket, tényleg az ő erejüket éreztem meg kint.

- Mi történt veletek? - lassan közelebb léptem.

- Betartotta az ígéretét, visszajött és elátkozott minket. Örökké ezekben a testekben ragadtunk.