The Galaxy In Your Eyes /Yoonseok ff./

P R O L O G U E

Csak a szokásos napi rutin.
Reggel hajnalban felkelek és elmegyek dolgozni. Apámmal élek együtt, de én dolgozom helyette is. Amióta csak az eszemet tudom, édesapám egyre többet iszik. Az elején a munka miatti stresszre fogta, de szép lassan be se járt a munkahelyére, így kicsapták.
És hogy anyám mit szól ehhez? Hát igen. Alig lehettem 14, mikor reggel arra ébredtem, hogy anya és apa veszekszik. Ez mindennapos volt. Csak arra figyeltem fel, hogy a fal másik oldalán üvegek törnek szét. Apa már akkor részeg volt, pedig még alig ütött hetet az óra. A résnyire kinyitott ajtón kinézve láttam, ahogy anyukámat megveri, majd véresen a földön hagyja és elmegy. Hiába rohantam oda hozzá, már nem tudtam rajta segíteni.

„Vigyázz apádra! Valahol mélyen még egy szerethető ember..."

Ez volt az utolsó mondata. Bár előtte sem volt egy álom az életem, - sokkal inkább rémálom - mióta anyu itt hagyott, kész pokollá vált.

Felállok a fürdőszoba padlójáról és a tükörbe nézek.
Ugyanaz a meggyötört fiú néz vissza rám, mint aki már 5 éve.
Ezalatt az idő alatt, mindennapi rutinommá vált saját testem vágása.

A karomból ömlik a vörös vér a hófehér mosdókagylóra és a járólapra.

„Anyu nem ezt akarná."

- mondja egy belső hang, nekem pedig újra kitisztul az élmém.

Miután lefertőtlenítem és bekötöm a karom, feltakarítom a vérfoltokat, nehogy apa meglássa. Nem mintha megérintené, hogy a fia nincs jól...

Gondolom ma sem jön haza. Valamelyik ivóstársánál vagy netán az árokban alszik majd. Talán jobb is így... Legalább ő már nem aláz meg ma.
A nappali erkélyéhez lépek és meggyújtok egy szál cigarettát.

Ma adtam be a jelentkezésem a fővárosi Művészeti Egyetem tánckarára. Nem fűzök hozzá nagy reményeket. Soha nem éreztem magam jó táncosnak, de akik láttak mind azt mondták, hogy ügyes vagyok. Őszintén szólva nem is azért jelentkeztem, mert ez lenne az álmom. Sokkal inkább egy új lehetőségként élném meg. Egy apám nélküli életként.

---------- *két hónappal később* ----------

Ma kell kiértesítenie az egyetemnek a felvételi eredményeket. Ilyenkor minden átlagos fiatal a levélért izgul. Legszívesebben én is azt tenném, de apám már egy hete nem jön haza, ezért a kocsmákat járva keresem őt.
Hogy miért aggódok ennyire érte? Nem azért, mert fájna, ha valami baja esne, mert annyira szeretem, hanem mert anyunak én azon a reggelen megígértem. És az életem árán is megvédeném azt a férfit. Nem is tudom, mi lenne vele, ha valami csoda folytán felvennének.

Mikor már a ki tudja hányadik sörözőbe térek be, meglátom, amint apukám a bárpultossal veszekszik. Nem is kellett többet látnom, hogy tudjam, mi a szitu.

- Mennyivel tartozik? - szólok a pultoshoz.

- 75.000 won. - szó nélkül nyúlok a zsebembe és fizetek. Ebben a hónapban sem eszek többet...

Nagy nehezen bár, de hazahoztam apát. Az évek során már megtanultam állni a pofonokat. Néha legbelül azt kívánom, bár elcsapná a villamos, de aztán mindig kihúzom a szarból.

A postaládában lévő borítékhoz lépek. Gyorsan a szobámba rejtőzök vele apám elől és kibontom. Szememmel azt az egy mondatot keresem:

Gratulálunk! Felvételt nyert a Szöuli Művészeti Egyetem Táncművész karára.

A szívem nagyot dobbant. Engem, Min Yoongit felvettek???