Reinkarnáció?

187 20 0
                                    

Némán néztem Clarke szépséges kék szemeibe. Olyan érzésem volt, mintha már néztem volna vele így farkasszemet. Mintha már kötődtem volna hozzá, csak akkor nem tehettem volna meg. Percekig csak elmélyedtem a tekintetében, mire azért észbe kaptam. Hiszen vannak kérdéseim is felé, amire azért kellene válasz:

- Szóval te honnan tanultad meg ezt a nyelvet? - kérdeztem rá egyenesen, mert elsősorban ez érdekelt.

- Hát, ezt magam sem tudom, de... - gondolkodott el, hogy mondja, avagy sem. 

- De? - voltam egyre kíváncsibb, így beadta a derekát és folytatta.

- Hiszel a reinkarnációban? - volt fura ez a kérdés és remélte, hogy nem leszek kicsit másabb a beszélgetés további részében

- Részben mindig hittem benne, hiszen újjá születünk mindig, így a lelkünk sosem vész el. De sosem gondoltam volna, hogy emlékek megmaradhatnak belőle. - gondoltam bele jobban. - Az álmok ezért ennyire élénkek akkor...

- Nos igen. - hajtotta le a fejét valamiért. - Anyám nem hisz benne, így nem nagyon tudok kivel erről beszélgetni... Pedig biztos vagyok a létezésében.

- Hát, most már van kivel erről beszélned. - mosolyogtam rá. - Veled is álmodtam már párszor, szerintem igen is van egymáshoz közünk a reinkarnáció miatt is. Meg azért nincs abban véletlen, hogy ennyire ismerősnek érzem a tekinteted. Legalábbis én így gondolom.

- Erről mással is tudunk beszélni? Olyannal, aki hisz is a dologban? - érdeklődött reménykedve.

- Nem nagyon, talán a Mackó... - gondolkodtam el ezen ,aztán a heg eszembe jutott. 

Felhúztam a pólómat és megnéztem a lőtt sebre hasonlító heget, amit Clarke is megérintett. Ettől elkezdett lüktetni és olyan érzésem volt, mintha hirtelen haldokolnék. Az ágyon el is dőltem, nem bírtam ülve lenni. Clarke kezét el sem vette a hegről, mintha el akarná szorítani a heget, mintha vérezne. Erősebben lüktetett és olyan érzésem volt, mintha kezdeném elveszíteni a valósággal a kapcsolatot. Be is könnyezett a Szőkeségem. Ekkor jutott eszembe egy mondat, ami most élénken volt a fejemben. Mintha felkészültem volna a halálra:

- Ai gonplei ste odon! (A harcom véget ért!)

Ezzel el is ájultam. Mintha meghaltam volna, egy pillanatra ezt éreztem. Fura érzés volt. Pedig semmi sebet nem kaptam. Aztán egy bevillanás történt....

Lövöldözést hallottam. Rémülten haladtam a szobához, ahol a számomra fontos ember élt. Féltem ,hogy baja esett. De amikor beléptem az ajtón, egy lövés eldördült és engem eltalált el. A hasamba fúródott a lőszer. Sokat nem hallottam, csak a nevemet mondogatta valaki és életben akart tartani... De nem járt sikerrel...

Kipattantak a szemeim, mint ha muszáj lett volna. Ijedten néztem körbe, félve, hogy baj történt. De, amikor magam mellé pillantottam, lenyugodtam. Clarke mellettem feküdt és a keze pontosan a hegen volt. Volt ott egy ruhaanyag is, ami véres volt. Ezen teljesen ledöbbentem. Eddig sosem volt véres... Meg úgy tudom, hogy a vér vörös, nem fekete. Kicsit felemeltem a ruhát, de a hasamon levő heg nem vérzett. Minimális volt a vér, de az nagyon átütötte a ruhaanyagot, ami a hasamon volt. Erre a kis mozdulatomra riad fel Clarke. Könnyes volt a szeme, de amikor rám nézett, harag is megjelent a tekintetében. Le is akart csapni, de megfogtam mindkét csuklóját:

- Többet ne ijesztegess engem! - sírta el magát. - Tudod milyen ijesztő volt, hogy a hasadból folyni kezdett a vér, te meg benyögöd, hogy a harcod véget ért!?

Teljesen elfogta a sírás szegény lányt. Mintha már egyszer átélte volna ő i ezt, meg én is... Elengedtem a csuklóit és a ruhaanyagot is elvettem a hasamról, hogy megmutassam neki, semmi bajom sincs már. Lassan ugyan, de lecsillapodott, szerencsémre legalábbis. A fejét vissza letette a párnára, de továbbra is mérgesen nézett rám. Az egyik kézfejét cirógattam, mire megszólalt:

- Tudod, ennél rosszabbat többet nem akarok átélni... - mondta lehangoltan.

- Kérsz egy ölelést? - kérdeztem, közben az oldalamra akartam fordulni, de a mellkasomra feküdt. 

- Most ölelgess! Egy szívinfarktus után ez a minimum!

- As yu want em. (Legyen, ahogy akarod.) - mondtam, miközben átkaroltam. - Chit else do yu want? (Mit szeretnél még?)

- Hodnes me! (Szeress!) - kaptam meg a parancsot. - Taim yu couldn't do em in our previous sonraun. (Ha már előző életünkben nem tehetted meg.)

 - Ai hod yu in! (Szeretlek!) - ha már ezen a nyelven akar velem beszélgetni, akkor ezen a nyelven fejezem ki magam.

- In the past, hodnes was a kwelnes. Em ste nau the strongest thing ona earth! (Régen a szeretet gyengeség volt. Most már a legerősebb dolog a földön!) - jelentette ki nekem. - Ai hod yu in seintaim! (Én is szeretlek!)

Ezzel nem vitatkoztam. Nem is szóltam többet, csak élveztem a pillanatot. Jólesett a karjaimban tartani. Olyan érzés volt, mintha sokáig nem tehettem volna meg, mert kötöttek a szabályok. Most pedig azt teszek, amit csak akarok. Álmaimban marta a szívem a hiányérzet, hogy valaki nincs velem ,akit szerettem. Hogy elvesztettem, és mire visszakaptam, el kellett hagynom őt. Ezek szerint valóban van olyan, hogy reinkarnáció és visszakaphatjuk az emlékeinket teljesen álmok formájában. Eddig úgy tudtam ,hogy öt éves korig emlékszünk csak az előző életünkre, erre itt vagyok lassan tizenkilenc éves és még mindig élénk álmokként megjelennek a lelki szemeim előtt. Éppen nyugodtan pihentünk, mikor lépteket hallottunk meg, ahogyan jönnek a szobám felé. Csak egy ember lehetett, tehát Mackó hazaért a munkából. Legalább kérdezhetek tőle, hátha van valami véleménye erről az egészről. Nem akartam felkelni addig, amíg be nem nyit, így megvártam, hogy benézzen hozzám. Kinyitódott a szobám ajtaja és enyhén szólva is meglepetten nézett ránk, ahogyan fekszünk egymást ölelve az ágyamban, mégsem volt semmi félreérthető az egészben:

- Sziasztok? - kérdezte meg, mire azért elnevettük magunkat. - Oké, majd, ha készen álltok, gyertek le!

Ezzel be is zárta a szobám ajtaját. Én meg még mindig az arcán voltam fennakadva. Annyira viccesen nézett ki! Clarke is csak nevetett velem. Még pár perc nevetés lefolyt kettőnk közt, aztán tápászkodtunk fel az ágyból. Kicsit félénken, de lejött velem a nappaliba, ahol várt reánk a drága Mackó. Egy bögre kakaó volta kezében, kettőt pedig nekünk is odakészített. Leültünk vele szembe a kanapéra és a két bögréért nyúltunk. Clarke kissé félve nézett a Mackóra, hiszen neki lehet új volt a termetes, mogorvának kinéző nevelőapám. De szerintem megszokja elég hamar, ha sokat jár át hozzánk. Belekortyoltunk mindhárman a kakaóba, aztán Mackó meg is szólalt egy kis várakozás után:

- Szóval, mi történt, amíg én nem voltam itthon? - célozta nekem a kérdést.

- Hát, a hasamon levő heg vérezni kezdett, így megtudtam, hogy fekete a vérem. De csak minimális volta a vérmennyiség.

- Hát nem éppen Lexa! - szólalt meg morcosan a mellettem levő lány. - Négy olyan rongyba került a vérzésed elállítása! Rendesen a szívbajt hoztad rám!

- Jézusom! De nincs bajod, ugye? - rémült meg.

- Nem, semmi bajom sincs, hála Clarke-nak! - néztem mosolyogva egy pillanatra  szőke szépségre.

- Már csak egy kérdésem lenne még számotokra. - nézett mindkettőnkre. - Milyen viszonyban is vagytok?

- Tudod Mackó... - voltam picit zavarban már. - Ő a barátnőm lenne, Clarke Griffin. Clarke, ő a nevelőapám, Gustus, de nekem csak Mackó.

- Szóval ő az a lány, akibe régóta szerelmes vagy? - világosult fel, mire el is vörösödtem enyhén szólva. - Akkor üdv itthon!

Egy esélyem vanWhere stories live. Discover now