Pluviophile (Original story)

Pluviophile

Bálint összeszorította a száját, becsukta a szemét, és átkozta a szervezetét, hogy az orrát nem tudja lezárni. Régen órákon keresztül tudta csodálni Iván arcát. Olyan igazi tinifilmbe illően gyönyörködött benne. Ivánnak tengerkék szeme volt, anyajegyek törték meg az egyenletes világos barna bőrét, és puha ajakkal áldotta meg a genetika. Mindig annyira jó illatot árasztott magából, néha elég volt Bálintnak megéreznie valaki máson a parfümjét és felizgult. Most meg képtelen volt csak egy pillanatra is ránézni. Ivánnak beszürkült a szeme, vörös lett az orra a sok alkoholtól és még ki tudja mitől, amivel mérgezte magát. Már nem volt szép a bőre sem, a szemei alatt fekete karikák ültek meg, és a szája pedig állandóan kicserepesedett. Mondják, hogy a keserűségnek szaga van, aki pedig nem érezte még, el sem tudja képzelni milyen lehet. Egy ideig Bálint se tudta, csak mióta Iván megváltozott. Azóta állandóan érezte, de szavakkal nem tudta volna leírni.

Iván beleharapott Bálint nyakába, akinek eszébe jutott, hogy most biztos úgy nézhetnek ki, mint az a híres jelenet az Alien filmből. Iván, a földönkívüli gyilkológép közeledik Bálinthoz, aki pontosan ugyanolyan undorral és rettegéssel fordítja el a fejét, mint Signourney Weaver. Bálint menekülni akart.

– Engedj el.

Iván egyik kezével belemart Bálint csípőjébe, a másikat a nyakára csúsztatta. Bálint a kezdeti veszekedős szakaszban még sodródott az árral, hitte, hogy egy jó szexszel majd megoldanak mindent. De se a szex nem volt jó, se a problémák nem múltak el.

Iván újból harapott. Nem volt benne semmi erotikus. Tépte Bálint bőrét, mint az oroszlán a gazella nyakát.

– Engedj el! – ismételte meg Bálint határozottabban. Megpróbálta eltaszítani magától, de amikor Iván másik keze a lába közé csúszott, a torkába szökött a gyomorsava.

– Mit csinálsz? – Bálint elkapta Iván kezét, ellökte az ölétől, de Iván még agresszívebb lett. Bálint nyakára fonta az ujjait és olyan erősen szorította, hogy Bálint a torkában érezte az ádámcsutkáját. – Ne... Iván... Ne csináld.

Fekete foltok jelentek meg Bálint szeme előtt. A tüdeje egy nagyobb adag oxigénért sikított. Amikor a nadrág meglazult a csípője körül, Bálintot elöntötte a rettegés. Tökön akarta térdelni Ivánt, de csak combon sikerült. Szerencséjére ez is elég volt, hogy a lábát kirúgva ellökje magáról.

Hullámvasút módjára száguldott végig a levegő Bálint légcsövén, Iván pedig végigterült az étkezőasztal mellett. Bálint megszorította a zsebét: telefon, pénztárca, lakáskulcs.

– Mi van, baszd meg, már fel se áll? – Iván a földön ülve az irányába kapott, de Bálint az ajtó felé ugrott, felkapta a táskáját, felrántotta az ajtót, és kirohant.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat. A harmadik emeleten összecsuklott a térde, és elvesztette az egyensúlyát. Nekiesett az egyik bejárati ajtó melletti villanyóraszekrénynek. A kilincs fájdalmasan fúródott a karjába. A zöldre festett főbejárat látványa megkönnyebbüléssel töltötte el. Ennek is akkora lendülettel vágódott neki, hogy megroppant a gerince. Biztos volt benne, hogy szerzett egy újabb lila foltot, ami majd napokig fájni fog és emlékezteti erre a szörnyű napra.

Az ajtó csattanása beleveszett az égdörgésbe. Amikor elérte az utca végét, az eső szakadni kezdett. Bálint szaladt, nem mert hátranézni, nem is akart. Maga sem tudta, hogy a könnyei a lépcsőházban kezdtek el folyni, vagy már az utcán, csak azt érezte, hogy az arcába csapódó nyári zápor közé sós cseppek is keveredtek. Hiába szúrt az oldala, és fuldoklott a fel-feltörő sírásától, Bálint nem állt meg. A felé magasodó egyforma panelházaktól úgy érzete magát, mintha egy végtelen labirintusban szaladna.