Pluviophile (Original story)

Pluviophile

– Akkor menjél, baszd meg! – üvöltötte Iván a kanapé mellől. Elég volt csak belemarkolnia a párnába, hogy Bálint kisebbre húzza össze magát a nappali ajtajában. Nem várta meg, hogy végül keresztül repül-e a szobán vagy sem, mert mostanában egyre többször repkedtek felé tárgyak és nem mindegyik volt puha.

Bálint fáradtan csoszogott vissza a hálószobába. Fél órája ment a szokásos esti műsor, azaz Iván tajtékzott. Nem is emlékezett rá, hogy most éppen miből indult ki a veszekedés. Általában csak az tűnt fel neki, hogy Iván morog, csapkod, aztán kiabál, és ha nem kapja meg a kellő reakciót Bálinttól, hajigálni kezdi azt, ami a kezébe akad. Először Iván csak akkor kelt ki magából, amikor ivott, de mostanában már alkohol sem kellett hozzá.

Iván egy tízemeletes panel háztömbben lakott a harmadik kerületben. A papírvékony falakon egy nagyobb sóhajtás is áthallatszott, nem hogy a kiabálás. Csoda, hogy a szomszédok még nem hívták rájuk a rendőrséget csendháborításért. Helyette vajkenő késsel vagy ollóval verték a csöveket, amik végigfutottak az összes lakáson. A panelnegyedben így adták szolidan a szomszéd tudtára, hogy „kussoljál már, baszd meg!" A koncert akkor kezdődött, amikor Bálint belépett a hálószobába. Iván természetesen üvölteni kezdett a szomszédoknak is.

Bálint kivette a sporttáskáját a szekrényből és belepakolta azt a pár ruháját, amit Ivánnál tartott. Most igazán hálás volt annak a belső hangnak, ami állandóan lebeszélte arról, hogy eladja a szobakonyhás lakását. Utált egyedül élni, de ennél még a magány is jobb társ.

Miután az utolsó zoknit is begyömöszölte az egyik zsebbe végignézett a szobán. Megakadt a tekintete az éjjeli szekrényen heverő belépőkártyáján. A plexin az első munkanapján készült képmása vigyorgott rá. Emlékezett, hogy mennyire ideges volt, de azért próbált magabiztosan mosolyogni a fotósra, és este büszkén mutogatta Ivánnak az új kiegészítőt. Talán a kapcsolatuk akkor indult el a lejtőn.

Bálintot áthelyezték egy másik osztályra, mert felfedezték, hogy a képességeit ott sokkal jobban ki tudják használni. Az áthelyezés pedig nem csak fejlődési lehetőséggel, de több fizetéssel járt. Bálintnak nagyon sok idő kellett, mire megértette, hogy Iván féltékeny a sikereire, és azért bántja. Először csak félig vicces, félig bántó megjegyzések kapott Ivántól, aztán apró szurkálódások következtek, végül pedig eljutottak az üvöltésig. Bálint sosem kérkedett a pénzével, és nem is szórta értelmetlenül. Megpróbálta érett felnőttek módjára megbeszélni Ivánnal a helyzetet. Felajánlotta, hogy fizessenek minden felesbe, vagy egyszer az egyikük, legközelebb a másik, de nem járt sikerrel. Az összes ilyen beszélgetésnek az lett a vége, hogy Iván ordenáré stílusban szidta Bálintot, a hülye ötleteit, aztán a rendszert, a világot úgy általánosságban és a végén a szomszédokat.

Bálint egy újabb fáradt sóhaj után zsebre tette a belépőkártyát, és visszasétált a nappaliba. Iván egyből elhallgatott, amikor meglátta az ajtóban.

– Mi a faszomat csinálsz? – kiabált rá, amint észrevette a táskát Bálint vállán.

– Mondtam, elmegyek. Nem bírok így élni.

Iván olyan gyorsan vágott át a szobán, hogy Bálintnak már csak azt tűnt fel, hogy a táskája nekivágódik a bejárati ajtónak, ő maga pedig a falnak.

– Mit képzelsz te magadról? A'szed viszed valamire nélkülem? Egy szar vagy, Bálint!

Iván mellett mindig annak érzete magát; bénának, szerencsétlennek, trehánynak, butának. Ha lerúgta a cipőjét, ha kifelejtett egy zoknit a mosásból, ha nem találta a sapkáját, ha ott felejtett egy koszos poharat a pulton. Bálint legbelül, a tudata leghátsó, apró zugában tudta, hogy ez nem igaz. A munkahelyén rengeteg dicséretet kapott a kreativitásáért, a problémamegoldó készségért, és a jó ötleteiért. Ezek a pozitív visszajelzések csak addig tartottak, amíg hazaér. Ivánnak mindig sikerült elérnie, hogy Bálint úgy érezze, a cipőjét se tudja bekötni.