A MINDENED | BEFEJEZETT

Ötödik fejezet

- Semmilyen tárgy vagy személyes dolog sem helyezkedett el itt, ami arra utalt volna, hogy valakié ez a hely, már meg se haragudj - néztem mélyen a sötét, igázó szemeibe, melyeket az enyémekbe fúrt, miközben a véleményemet fejtettem ki. A mondatomat izlelő férfi dús ajkaira egy mosoly csúszott, majd elnevette magát, ezzel megvillantva tökéletes, fehér fogsorát.

- Én azt értem, de hamarabb kinéztem magamnak, mint te - közölte még mindig egy hatalmas mosollyal az arcán. Szemöldökeim az egekbe repültek a magabiztosságát hallva, a szemeim az ő íriszei és ajkai között cikázott.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam a hirtelen beszólása miatt, ami végül tökéletesre is sikeredett. Elsüllyedtem volna szégyenemben, azonban nem hagyhattam annyiban, ezért egy kissé béna visszaszólással, de szóltam.

- De én hamarabb ültem le rá, mint te! - vágtam vissza, majd felállva a napozóágyról dugtam bele a lábaimat a papucsba és indultam el egy másik szabad hely keresésére.

Még hogy hamarabb kinézte magának, baromság.

A külsője alapján eléggé visszataszítónak tűnik. Nem tagadom, helyes férfi, de sejtéseim szerint ezzel ő is tisztába van és ezt ki is használja a nőknél, ami lássuk be, undorító. Mégis van egy igen apró dolog benne, ami vonz. Nem tudom, hogy mi lehet az, de valami mégis.

Miután a kisebb "durcizásom" abba maradt és a medence körüli sétálgatást is félbe hagytam - hiszen egyetlen egy üres helyet sem sikerült találnom, ami viszonylag elszomorított -, vissza felmentem a szobámba ténylegesen pihenni egy picit. Amikor az ágyra pattantam, akkor jutott eszembe, hogy Oliviat fel kéne hívnom, hiszen megígértem neki, hogy keresni fogom. Ha jól számítottam ki, akkor New Yorkban jelenleg olyan nyolc-kilenc óra lehet, így tárcsáztam is. Eléggé jól ismerem Oliviat, így tudom, hogy ilyenkor még javában nem alszik.

Igazam is lett, hiszen egyetlen barátnőm állítása szerint már rettenetesen várta a hívásomat, egésznap a telefonját nézegette, hogy hívtam már-e, természetesen emellé egy csöppnyi aggodalom is társult neki. Erre akaratlanul is elmosolyodtam, megmelengette a szívemet.

Sokat meséltem Olivianak. Elmondtam mindent, az elejétől a végéig, ő pedig figyelmesen hallgatott, néha hümmögések hagytak el ajkait. Elecseteltem a szüleimmel való találkozást és azt is, hogy szerencsétlenül összefutottam Daviddel a folyosón. Próbáltam nem búsan beszélni róla, azonban ez nem igazán jött össze, így szegény beszélgető társamnak még vigasztalnia is kellett. Az ismeretlen férfivel való találkozást kihagytam, lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom arra, hogy találkoztunk, tehát értelmetlennek láttam akár egyszer is szóba hozni.

Sokat nevettünk, Olivia is sokat mesélt, tehát eltelt az idő. Végül búcsúznia kellett, hiszen már kezdett fáradt lenni, ráadásul holnap érkeznek hozzá az unokái, amire készülnie kell. Közel egy órát sikerült beszélgetnünk, ami felvidított, így a telefon lerakása után pár perccel is mosolyogtam. Mi tagadás, rettenetesen közel áll hozzám Olivia.

Feszülten álltam az étkező ajtaja előtt. A szívem erősen a torkomba dobogott, a tüdőm majdnem kiszakadni készült, ezenkívül annyira görcsölt a hasam, mintha egyszerűen csak gyomorszájon rúgtak volna. Nyugodj le, Charlotte! Ez csak egy vacsora, a szüleiddel, a nővéreddel és az ő jegyesével meg annak a szüleivel. Ebben semmi extra nincs, kibírható! Mondta a pozitív énem, azonban a negatív sokkal másképp gondolta az egészet...

Végül mély levegőt vettem, majd azt kifújva léptem be az étkezőbe. A magassarkúm vadul koppant minden egyes lépésem után, a fejemet ide-oda fordítottam, hátha észreveszem anyáékat. Néhány perc után sikerrel is jártam, hiszen hátul ültek egy nyolc személyes asztalnál.

Vadul kalapáló szívvel közelítettem hozzájuk, próbáltam nem összeesni. Mikor közel kerültem hozzájuk anyáék boldogan hallgatták nővérem ecsetelését, aki háttal ült nekem. Anya és apa mosolyogva pillantottak rám, amire Alice kérdőn nézett hátra, Daviddel egyetemben.

Utóbbinak a tekintete szinte lyukat égetett belém annyira nézett, amibe enyhén belepirultam.

- Lotte! - sikított fel nővérem, majd az asztaltól felpattanva karjai közé zárt. Félig meddig viszonoztam kedvességét, ám a lesokkoltságtól nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Jellegzetes illata azonnal megcsapta orromat, ami egy kisebb parfümmel keveredett, végül mélyen betüdőztem. Hirtelen egy kisebb szorítást éreztem a vállamon, aztán ehhez egy hang is társult. - Remélem tisztába vagy azzal, hogy David a jegyesem! Nem holimi játék, amivel te kedvedre játszódózhatsz - sziszegte a fülembe halkan, majd egy hatalmas mosollyal az arcán engedett el. - Olyan jó érzés látni, hugicám! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat! Ülj le nyugodtan anya mellé! - simította meg a karomat a szőkeség.

Kissé hüledezve ültem le a helyre, amit Alice ajánlott fel nekem. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az egészet, sőt. Nem is értettem, hogy mi volt ez. Próbáltam nem ledöbbent és összezavarodott fejet vágni, így az előttem ülő gyönyörű nőre mosolyogtam, David édesanyjára. Kedvesen visszamosolygott rám és esküszöm, öröm nézni.

Az üveg pohárért nyúltam, aminek az alján friss víz lapult, hogy lehűthessem cikászó gondolataimat. Nagyokat kortyoltam a folyadékból. Miközben ittam, észrevettem egy öltönyben közeledő alakot. Sötét haj, gesztenye barna szemek, dús ajkak. Azt hittem rosszul látok.

A mai nap folyamán már nem is tudom hányadszorra sokkolódtam le. Félre nyeltem, aminek következtében eszeveszetten köhögni kezdtem, fuldokló énemre pedig az asztalnál ülök egy emberként néztek rám.

Felpillantottam a mostmár közelben lévő érkezett személyre, akinek egy csalafinta mosoly jelent meg ajkain. Megkerülte az asztalt, majd leült mellém, az egyetlen szabad helyre.

És én még azt hittem, hogy ezekután abszolút semmi rossz nem jöhet.