Az ősök kardja

Prológus

– Nincs semmi baj kislány – súgta a fülébe.

Miután a ló megnyugodott, Isaq beletúrt hajába, majd kellemetlen érzéssel átitatva, bizonytalanul indult a barlang bejárata felé.

Valahogy nagyon nem tetszett neki ez a dolog.

Ahogy közeledett, először bizsergést érzett bal válába, majd ez a bizsergés szépen lassan égető fájdalommá erősödött. A bőrébe égetett rúnajelek egyike hasogatott.

A természet rúnája, az fáj – jött rá.

A barlang szájához érve észrevette, hogy a moha és az erdei bokrok teljesen elszáradtak és kihaltak a barlang körül. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a rossz energia forrása. Nem tetszik ez nekem – gondolta, és hangosan felsóhajtott.

Letérdelt az elhalt mohára, ujjait gyengéden a földhöz érintette, és hívó erőt irányított bele. Érezte ahogy ereje szétfut a talajban. Pár pillanat múlva, a kicsit arrébb húzódó páfrányosból egy kisegér jött elő. Fürgén apró léptekkel cincogva közeledett Isaq felé. A férfi kinyitotta tenyerét, és felvette a kisállatot.

– Figyelj, és ha baj történik szaladj Timhez, és meséld el neki mit láttál – súgta a kisállat fülébe, majd átvezette bele mágikus energiáját. A földre tette az egérkét és felegyenesedett. Egy kis elővigyázatosság, sosem árt – merengett.

Együtt léptek be a barlangba, Isaq és a kisegér. De amíg a férfi a barlang közepén haladt, az egérke a fal árnyékába sietett, hogy onnan szemlélhesse a történéseket. Ahogy haladt beljebb és beljebb, a férfi rájött, hogy az alagút szerű barlang, egy kerek tágasabb terembe végződik. Mielőtt belépett volna a terembe, rossz érzés fogta el.

És ez volt a szerencséje.

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét. A természet erejéhez nyúlt, és aktiválta a Druidák ősi látását. A látást ami sokkal többet hivatott látni, mint az egyszerű emberi szem. Az életet hivatott látni.

Azonban amikor Isaq kinyitotta a szemét csupán halált látott. A terem ahová belépni készült hemzsegett a halott emberektől. De a halottak mozogtak.

Nekromantia – jött rá – azok pedig a halott katonák lehetnek, nem csoda, hogy titkolni próbálták a tanács elől.

Sok varázsló hordott kardot vagy íjat. De Isaq mindig is úgy vélte, hogy ez barbárság. Úgy gondolta, hogy a kard azoknak való akik nem értik a mágia igazi lényegét, és folyton csak gyilkolni, pusztítani és rombolni akarnak.

Most megbánta, hogy így gondolta. Jól jött volna egy kard.

Belépett a terembe, és egyből megérezte, hogy nem mindenki halott. A barlang végében, a sötétbe burkolózva egy csuklyás alak ült egy sziklán, keresztbe tett lábakkal. Isaq úgy gondolta, hogy ő lehet az idéző. Tudta, hogy az idézettek, nem fognak tétovázni.

De ő sem tétovázott. Ahogy belépett intett a kezével, parancsolván a földnek, és tőle jobbra, két katona, akiket a sötétség leple fedett el, épp lövésre emelték számszeríjukat, amikor indák törtek elő a földből, a katonák lábán kúsztak fel majd a mellkasukba fúródtak, és belülről tépték szét őket.

Közben szemből egy hatalmas, halott medve vetette magát Isaq felé. De a férfi számított erre, hiszen előre látta. Egy újabb intésre egy hatalmas éles gyökér emelkedett a földből. Belefúródott a rohanó medvébe, épp a nyaka alatt. A medve megállt a futásba és fájdalmasan, de nem evilágian üvöltött fel. Hatalmas pofájával, nyáladzva harapdált, de hiába. A gyökér nem eresztette, Isaq-et pedig nem érhette el.