Csontok a víz alatt

• XIV •

Pontosan ott ültünk, ahol a szüreti játékok előtt is. Az emberek zsivaja körülöttünk az est beálltával még lármásabbá vált, mint eddig. Lilás és vöröses csíkok fénylettek horizonton a házak árnyékai mögött. Az ég felettünk már majdnem besötétedett.
A főtér táncoló falusiakkal és vendégekkel telt meg. Középen a pályát lebontották, helyére a délután maradéka során egy alacsony faszínpadot építettek a zenészek számára. Amerre néztem, színes lámpások világítottak a fokozatosan ránk telepedő sötétben. A levegő még mindig fülledt és langyos volt, de már nem olyan forró, mint a játékok alatt.
Ahogy a téren kavargó színes forgatagot figyeltem, kellemes nyugalom lett úrrá rajtam. Ruel mellettem szintén nem tűnt olyan feszültnek, mint korábban. Most, hogy elmagyaráztam neki, mire készülök, hozzám hasonlóan a feltünedező arcokat figyelte, hátha meglátjuk valahol Jagort. Ameddig Elias nem tér vissza – és valami azt súgta, hogy még egy ideig nem fog –, volt időnk, hogy megszerezzük a furulyát.
Csak remélni tudtam, hogy Jagor nem haragudott meg rám túlságosan, amiért a beszélgetésünk kellős közepén magára hagytam a pavilonban. Biztos ami biztos, már felkészültem egy ártatlan magyarázattal, és készenlétben álltam, hogy akármikor odaszaladjak hozzá, ha meglátom.
– Lehet, hogy könnyebb lenne a dolgunk, ha bemerészkednénk – biccentettem a táncoló emberek irányába. – Nehezen találjuk meg, ha egész este itt ülünk.
Ruel vállat vont.
– Menj csak, ha akarsz.
– Egyedül? – grimaszoltam. – Nem tudom, nálatok északon mi a szokás, de itt furcsán néznének rám, ha elkezdenék egymagamban táncolni a tömeg kellős közepén.
– Nálunk legfeljebb a nők táncolnak. Egy férfi, aki Dorlenben meg akarja őrizni a méltóságát, nem vetemedik ilyen nevetséges dolgokra.
– Nevetséges? – visszhangoztam hitetlenkedve. – Szóval ezért félsz ennyire?
– Nem.
– Akkor tőlem?
Élveztem az arcára kiülő megrökönyödést.
– Nem félek – felelte kurtán.
A zene elnémult, aztán egy újabb, sokkal ismerősebb dallam csendült fel. Megdermedtem ültömben. Ez szólt legutoljára akkor, amikor Mila beállított Alla asszony fogadójába. Ez volt Dimitrij kedvence. Ha meghallottam, mindig arról álmodoztam, milyen lesz, ha végre bevallom neki az érzéseim, aztán felkér táncolni, és hajnalig a karjaiban tart. Korábban kigyúlt volna a szívemben a remény lángja, egy boldog, közös életet képzelve magam elé.
Most már csak szívszorító üresség kongott bennem. Láttam magam előtt Mila könnyes arcát, amikor hosszú évek után végre először nyíltan beszélgettünk egymással. Úgy, mint a betegsége előtt. Aztán elképzeltem, hogy Jagor katonái bezárják egy üres szobába, ahol ki tudja, milyen megaláztatásokat eltűrve kivárhatta a kivégzését. Miattam.
Nem tehetett arról, hogy Dimitrij őt szerette, és nem engem. Azt mondta, megért engem, megérti azt a csendes, idegőrlő vágyakozást. De nem hittem neki. Már tudtam, hogy igazat beszélt – sosem lett volna képes megjátszani magát előttem. Ő nem volt olyan ügyes hazudozó, mint én. Bízott bennem. És én elárultam.
– Mi a baj? – Ruel alig hallhatóan tette fel a kérdést. Közelebb hajolt, mintha tudatni akarta volna, hogy csak nekem szánja ezeket a szavakat. Figyelt rám. Mindig figyelt rám.
– A barátaim szerették ezt a dalt – suttogtam az asztallapra szegezett tekintettel. – A nővérem folyton ezt furulyázta. Már nem fogom többé hallani.
Összeszorult a torkom.
– Szörnyen viselkedtem – motyogtam magam elé. – A saját ripityára tört álmaimért cserébe elveszítettem mindent és mindenkit, amim volt.
– Kalena...
Felemeltem a fejem. Soha nem láttam még ennyire kéknek a szemét.
– Nem vagy egyedül – folytatta. – Ugye tudod?
Szokatlan lágyság burkolta be a szavait. Őt is legalább annyira meglepte a nagy ritkán előtörő kedvessége, mint engem. Mégis láttam az arcán, hogy komolyan gondolja.
Lassan, szomorkásan elmosolyodtam.
– Ezt az egyet nem bánom.
– Mit?
– Hogy találkoztunk.
Közel volt hozzám. Annyira közel, hogy éreztem a bőréből áradó meleget. Szerettem volna megérinteni, jobban, mint valaha bármit. Átkozottul szívesen húzódtam volna még közelebb hozzá, hogy az ingébe fúrjam a fejem és érezzem, ahogy átölel. Még az is lehet, hogy megtettem volna. Ha nem éppen ekkor szólal meg egy nagyon is ismerős hang az asztal túlsó feléből.
– Elnézést, ha megzavarok valamit – mondta Árnyékszemű Jagor. Ruelt vizsgálgatta, aztán zavartan megköszörülte a torkát. – Csupán egyetlen táncra szeretném elrabolni a kisasszonyt. – Felém fordult. – Persze csak akkor, ha nem bánod.
Akármennyire is imádtam táncolni, legszívesebben egy tapodtat sem moccantam volna Ruel mellől. A terv viszont fontosabb volt ennél. Ilyen tökéletes lehetőséget nem szalaszthattam el. Mély levegőt vettem és mosolyt kényszerítettem az arcomra.
– Dehogy bánom – feleltem remélhetőleg hitelesnek hangzó derűvel. – Egész este arra vártam, hogy valaki végre felkérjen.
Jagor a térre vezetett. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne forduljak vissza és vessek egy utolsó pillantást Ruelre. Helyette inkább beszélni kezdtem.
– Ne haragudj, hogy csak úgy magadra hagytalak. A nővérem keresett, és muszáj volt beszélnem vele, különben egy hétig vitatkozott volna velem. – A hazugságok gond nélkül jöttek, mint mindig. Legalább akadt valami, amihez értettem.
– Semmi gond – felelte Jagor. Maga elé húzott és felemelte a kezem, hogy csatlakozzunk a körülöttünk táncolókhoz. A zene nem volt túl gyors, így továbbra is tudtunk beszélgetni. – Legalább több mézsör maradt nekem.
– Akkor szívesen – nevettem fel.
Könnyedén alkalmazkodtam a lépéseihez. Nem hittem volna Jagorról, hogy ilyen jó táncos. Lazán tartott, mégis határozottan. Épp annyira értett ehhez, mint Ruel a fegyverforgatáshoz.
Minden mozdulata kimért volt és udvarias, ennek ellenére látszott rajta, hogy igyekszik a feltétlenül szükségesnél egy kicsit közelebb húzni engem magához. Néha kihasználtam az alkalmat és észrevétlenül a kardtokja felé nyúltam, de mindig, amikor éppen elértem volna a furulyát, ő megforgatott vagy távolabb húzódott.
Sosem volt az erősségem, de kivételesen próbáltam türelmes maradni. Semmi esetre sem akartam, hogy észrevegye, miben mesterkedek.
– Az a fiú – szólalt meg váratlanul. – Az asztalnál. Mondd csak... Szereted őt?
– Tessék?
Majdnem elvétettem a lépést. Gyanítottam, hogy elpirultam. Egyedül az nyújtott némi vigaszt, hogy ő is.
– Ne haragudj, túl közvetlen vagyok – folytatta sietve. – Nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen csak...
Nem folytatta, még a tekintetemet is kerülte.
– Csak mi?
Megrázta a fejét. A hátamra simult a keze, miközben forogni kezdtünk.
– Még a nevedet sem tudom, mégis teljesen elbűvöltél. Amiatt lehet, mert nagyon emlékeztetsz rá – vallotta be csendesen.
– Kire?
– Egy lányra, akit szerettem. – Abbahagytuk a forgást. Egyszerűbb lépések következtek, csak ide-oda billegtünk a zene ritmusára. – Aztán kiderült, hogy vőlegénye van. Ennyi maradt nekem belőle. – A tarsolyra tette a kezét és megérintette a furulyát.
Elképedtem. Hát ezért nem akarta visszaadni Eliasnak. Mindkettejüknek fontos volt. Épp úgy, mint a lány, akitől származott.
– Ő készítette – folytatta Jagor savanykásan. – Csak épp nem nekem.
– Ismerem ezt az érzést – vallottam be. Nem tudtam, miért épp neki beszélek erről, de akaratlanul is ömleni kezdtek belőlem a szavak. – Én is szerettem egy fiút, de ő nem engem akart, hanem a nővéremet. Ha korábban észreveszem, talán nem fájt volna ennyire.
– És haragszol rá?
– A nővéremre?
– Nem – mondta Jagor újra rákezdve a forgatásokra. – A fiúra.
Ezen el kellett gondolkodnom.
– Nem, nem haragszom – feleltem halkan. – Nem mi döntünk arról, kit szeretünk. Nehéz volt, de azt hiszem, sikerült elengednem őt.
Számtalanszor eljártam már ezt a táncot, így tudtam, hogy közeledik a vége. Most kellett cselekednem. Amikor Jagor a tánchoz illőn újra közelebb vont, a kezem vándorútra indult az oldala mellett.
– Igazad van – hallottam meg Jagor hangját. – Remélem, egyszer én is el tudom engedni.
– Biztos vagyok benne.
Az egyik kezemmel finoman, a véletlen művének tettetve végigsimítottam a mellkasán, a másikkal pedig végre elértem a furulyát. Az utolsó forgatásnál kihúztam a tarsolyból és gyorsan a kötényem alatti zsebecskébe csúsztattam. Úgy tűnt, Jagor semmit sem vett észre. Túlságosan lefoglalták a szavaim. Na meg a kósza érintéseim.
– Még nem válaszoltál.
Felnéztem rá, olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam. Az álcám mögött azonban ujjongtam örömömben. Megvan. Eljuthatok Rotta mamához.
– Láttam, hogy néztél rá. Szereted őt? – ismételte a kérdést. – Nem akarok úgy járni, mint Lidjával. Szívesen találkozgatnék veled a későbbiekben is, de ha már foglalt a szíved, azt is megértem.
Mintha villám vágott volna belém. Lidja. Tényleg ezt mondta? Nem képzelődhettem, tisztán hallottam. Szerette anyát. Egykor szerette, de ő soha nem viszonozta.
Vőlegénye volt. Az, akinek a furulyát készítette. Hát persze – Elias.
A zene elhalkult, és én még mindig nem feleltem a kérdésre. Jagor némán várt, hátha megszólalok végre, de túl döbbent voltam ahhoz, hogy egyetlen szó is elhagyja az ajkamat. Végül feladta. A karomra fektette a kezét, majd kivezetett a suhogó szoknyák és koppanó csizmák kavalkádjából.
– Köszönöm a táncot – biccentett, aztán egy utolsó halvány mosollyal magamra hagyott.
Amint eltűnt, reszkető kézzel elővettem a furulyát. Lágy, halványbarna árnyalata volt, de ez alig látszott a rengeteg gondosan ráfestegetett virágtól és levélkétől. A festék élénk volt. Én már csak megfakulva, kopottan láttam ezt a holmit. Mila kezében.
Úgy szorítottam a kis hangszert, mintha az életem múlna rajta. Ez volt az, Mila kis kincse, amivel ő őrizte anya emlékét. Tőle örökölhette a tehetségét a faragáshoz.
Ez tehát azt jelentette, hogy anya is itt lehetett valahol. Találkozhatok vele, megismerhetem, elmondhatok neki mindent, amire eddig nem volt alkalmam. Végre nem éreztem magam annyira egyedül. Hiszen itt volt a családom. Nem ismertek meg engem, de én megismerhettem őket. Rotta mama soha nem mesélt sokat az apámról, noha kisgyermekként rengeteget faggattuk őt a nővéremmel.
– Szép munka.
Oldalra sandítottam. Ruel állt mellettem, óvatos mosoly sejlett fel az arcán.
– Kösz – válaszoltam rekedtesen, és a zsebembe dugtam a furulyát. – Már csak Eliast kell megvárnunk.
Bólintott. Egy ideig szótlanul álldogáltunk egymás mellett. Szédelegtem a hirtelen rám zúdult igazság súlyától. Anya és apa idejébe érkeztem. Talán ezért kezdtem megkedvelni Eliast még annak ellenére is, hogy megfenyegetett minket?
Ruel hangja zökkentett ki a gondolataimból.
– Még mindig táncolni akarsz?
Meglepetten pislogtam.
– Azt hiszed, ennyitől elfáradtam?
– Nem. Azt kérdeztem, akarsz-e táncolni.
Alig hittem a fülemnek.
– Az attól függ, hogy kivel. Ha ezt úgy értetted, hogy veled...
– Úgy értettem.
Felkuncogtam az összepréselt ajka láttán. Nem akart táncolni. Nyilván nem, és mégis megkérdezte. Hogy utasíthattam volna ezt vissza?
– Akkor örömmel – vigyorodtam el.
Egy lassú dal szólt a háttérben. Minden bizonnyal a főváros környékéről származhatott, mert még sosem hallottam és a helyi dalaink sokkal élettel telibbek voltak ennél.
Ruel közelebb lépett és kissé tétován a csípőmre tette a kezét.
– Nem oda – súgtam, aztán hátranyúltam, hogy a hátamra simítsam a tenyerét. Sejtelmem sem volt, honnan szedtem hirtelen ennyi bátorságot. – Ide. És ne állj ennyire messze, mert úgy nagyon megnehezíted a dolgot. Követnem kell a lépéseid, és ha ennyire távol állsz, folyton megbotlok majd. – Erre olyan szorosan magához húzott, hogy összeért a mellkasunk. A lélegzete az arcom elé lógó sötét tincseimet birizgálta.
– Jó így? – suttogta.
– Jó. – Pontosan érezhette az eszeveszettül kalapáló szívem. Én legalábbis éreztem az övét. Bizsergett tőle a gyomrom, melegség lobbant minden porcikámban.
– És most?
Nem bírtam levakarni a butyuta mosolyt az arcomról. Ó egek, mennyire tanácstalan volt az arca! Kivételesen valamit jobban tudtam, mint ő. Ki is élveztem.
Megböktem a mellkasát.
– Nem mondhatod komolyan, hogy a kontinens leghalálosabb orgyilkosainak egyikeként úgy mozogsz, mint egy árnyék, és mégsem tudod, hogy kell táncolni.
Mielőtt felelhetett volna, lassan a nyaka köré kulcsoltam a karom.
– Szerencséd van, hogy épp olyan dalt játszanak, amihez elég ennyit csinálni – folytattam.
A szemembe nézett, aztán meglepetésemre mindkét karját a derekam köré fonta. Az egyik keze feljebb kúszott, ujjai a hajammal játszadoztak. Jóleső borzongás siklott végig a gerincem mentén.
– Ugye tudod, hogy ez még nem tánc? – motyogtam kábán. Az ajkára rebbent a pillantásom. Ha egy kicsit, csak egy picikét felemelném a fejem...
– Akkor mutasd, hogy kell.
Léptem egyet, de ő nem mozdult. Talán direkt. Összesimult a combunk, a fogása szorosabbá vált. Lehajtotta a fejét. Elakadt a lélegzetem, amikor az ajka a homlokomhoz ért. Az egyik kezem az arcához érintettem, hogy még jobban lehúzzam magamhoz.
Ám ekkor rádöbbentem, hogy valaki figyel minket. Ruelnek is pontosan ugyanekkor tűnt fel a közönségünk. Azonnal elhúzódott. Pár lépésre tőlünk Elias állt karba tett kézzel és füttyentett egyet.
– Igazán folytathattátok volna – szólt oda csalódottan. – Csak nyugodtan, mintha itt se lennék.
Felforrósodott az arcom. Hangtalanul felnyögtem. Persze, hogy éppen ebben a pillanatban kell megjelennie! Ilyen az én szerencsém.
A jelenléte viszont visszarántott a valóságba. Lenyeltem a zavarom. A zsebembe süllyesztettem a kezem, elővettem a furulyát és felé nyújtottam. Ha lehet, még jobban felderült az arca.
– Ti tényleg megszereztétek – mormogta döbbenten. Átvette a hangszert és finoman végighúzta rajta az egyik ujját. Felnézett ránk, olyan őszinte boldogsággal a tekintetében, amitől még nekem is jobb kedvem támadt. – Köszönöm. Mindent köszönök.
– Ne köszönj semmit – mordult fel Ruel. – Nem adtál más lehetőséget.
– Nem kellett volna megzsarolnod – tettem hozzá kedvesebben. – Fenyegetés nélkül is segítettünk volna.
Ruel kétkedő pillantással illetett, de nem szólt semmit.
– Valóban? – kérdezte Elias keserű gúnnyal. – Nem hiszem. Ki segítene egy olyan mihaszna korcsnak, mint én?
Ahogy itt állt előttem, a furulyáját szorongatva, ahogy egyre komorabbá vált az arca… Rá sem ismertem.
– Nem vagy az – vágtam rá.
– Ó, dehogynem – nevetett, de ebben a nevetésben semmi öröm nem lakozott. – Hazug vagyok. Csaló. Tolvaj. És mindent elveszek azoktól, akiket szeretek, csak hogy nekem jó legyen.
Épp, mint ahogyan Rotta mama mondta egykor. Ezek az ő szavai voltak. Felismertem, mert nekünk is csupán ezeket hajtogatta apámról, amikor még volt türelme egyáltalán szóba hozni őt.
– Ne csodálkozz, ha senki sem kedvel, amikor zsarolással szerzed meg, amit akarsz – szólalt meg Ruel szárazon.
– Nem volt igazi zsarolás - ismerte be Elias halkan.
Összeráncoltam a homlokom.
– Hogy érted ezt?
Hamiskásan mosolygott, de a szemében még mindig ott rejtőzött a korábbi fanyarság.
– Nézz csak rá a kormányzóra! Láttad a játékokon, nem? Az arcomba röhögött volna, ha megkérem, hogy fogjon el egy kóborló csonthölgyet. Az északiakat gyűlöli, viszont a tuuliak nagy barátja. Még azt sem tartom kizártnak, hogy ő maga keresett volna neked valami menedéket.
Döbbenten pislogtam. Egy röpke pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy felpofozzam vagy megöleljem. Nem voltam hozzászokva, hogy mások úgy hazudozzanak nekem, akár a vízfolyás. Általában észrevettem, ha félrevezettek, de ő más volt. Mintha csak saját magamat hallottam volna.
– Szóval nem is...
– Egy percig sem voltatok veszélyben. – Vigyorogva vállat vont. – Hazudtam. Ha nem teszem, nem vesztek komolyan.
Ha Ruel ölni tudott volna a tekintetével, Elias már holtan hevert volna előtte. Ösztönösen a karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam.
Ha nem lett volna az apám, ha nem éppen a Rotta mamával való találkozás lett volna a tét, nem hagyom ennyiben. Most azonban nem volt türelmem vitatkozni.
– Felejtsük el – jelentettem ki. – Megkaptad, amit akartál. Vezess a falu csonthölgyéhez!
– Milyen szigorú lett hirtelen a kisasszony. Tudtad, hogy amikor így beszélsz, úgy nézel ki, mint egy mérges pocok?
– Mutassak én neked mérges pockot? - mordultam rá, miközben összehúzott szemmel felé léptem.
Megadóan maga elé emelte a kezét.
– Jól van - mondta sietve. – Jól van na, megyek már. Kövessetek!
És mi követtük. Minél távolabb jutottunk a főtértől, annál csendesebbek és sötétebbek lettek az utcák. A holdfény kiszívta a színeket a világból, sápadt szürkeségbe mártotta a kanyargós házsorokat. Csak a lépteink sercegése hallatszott és valahonnan a távolból egy kutya ugatása. Próbáltam kitalálni, merre tartunk.
Úgy ismertem Vormát, mint a tenyerem, de a sötét és az utcácskák monoton egyformasága megnehezítette a dolgom. Azt viszont el tudtam dönteni, hogy Elias nem a falu széle felé vezetett minket. Nem oda, ahol a kunyhónk állt.
– Remélem, nem tervezel újra átverni – törtem meg a csendet.
Elias hátrapillantott rám.
– A magam módján igenis tisztességes vagyok – közölte sértetten. – Azt ígértem, eljuttatlak titeket Vorma csonthölgyéhez, és így is fogok tenni.
Lelassítottunk egy épületnél, ami kilógott az apró vályogházak sorából. Faoszlopokkal szegélyezett tornác vezetett fel az ajtóig. Első pillantásra tudtam, hogy láttam már ezt a helyet. Sőt, odabent is jártam.
Megtévesztő volt, hogy se fény, se muzsikaszó nem szűrödött ki belőle, de még így is felismertem. Alla fogadója.
– Dorotta szinte soha nem fogad idegeneket – folytatta Elias, miközben a bordóra festett ajtólapra fektette a tenyerét. – Én viszont ismerek valakit, aki igen, és aki még nála is tehetségesebb boszorkány. Még ha ő nem is tud segíteni rajtad, azt elintézheti, hogy Dorotta beengedjen magához. Engem nem kedvel, de a lányának nem mondana ellent, akármilyen viharos is a kapcsolatuk jelenleg.
A lányának. Megtorpantam a legfelső lépcsőfokon. Anya. Anyáról beszélt. Itt volt bent, és csak egyetlen fal választott el tőle. A zsákomra ejtettem a kezem. Vajon milyen fiatal volt, amikor bement az erdőbe és megírta azokat a jegyzeteket? Miért hagyott magunkra, miután megszülettünk? Miért választotta azt az iszonyatos küldetést, azt az undorító tavat helyettünk?
Remegett a kezem, úgyhogy ökölbe szorítottam. Ruel felé pillantottam, aki különös arckifejezéssel bámulta maga előtt az egyik oszlopot. Még mindig az utca kövén állt.
– Nem jössz? – kérdeztem halkan.
Úgy kapta fel a fejét, mintha el is felejtette volna, hogy nincs egyedül.
– Nem – felelte, és hátat fordított. – Megvárlak idekint.
Elias biztatóan rám mosolygott.
– Ne aggódj, nem ismerek Lidjánál jószívűbb lányt az egész völgyben, pedig én aztán tényleg sok lányt ismerek. Segíteni fog, akármilyen galibába keveredtetek is.
Lenyomta az ajtó kilincsét és intett, hogy menjek be. Amíg ő elővett egy olajlámpást, én óvatosan átléptem a küszöböt. Félhomály uralkodott idebent, az emeletre vezető lépcsőt viszont meleg, sárga fény világította be.
– Alla? – hallottam meg egy bizonytalan hangot odafentről. – Te vagy az?
Becsukódott mögöttünk az ajtó. A lépcső megnyikordult, ahogyan egy alacsony, karcsú árnyalak sétált le rajta.
Mikor Elias lámpásának fénye felfedte előttem az arcát, elkerekedett a szemem.
A lány elképesztően hasonlított rám, mintha csak az idősebb nővérem lett volna. Az írisze ugyanolyan kékes árnyalatú volt, mint az enyém. Hollófekete haja a háta közepéig ért, a homloka mentén koszorú szerű fonatba rendezve. Arca sápadt, az ajka pedig vörös, mintha sokat harapdálta volna.
Anya állt előttem. Ehhez kétség sem fért. De egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a szellemlány az erdőben.