• XIV •

1.4K 153 47
                                    

Reszketve térdeltem a forró porban.  Lassan csillapodott a fájdalom, de a görcsök után minden izmom zsibbadt. Képtelen voltam talpra állni. Az egyik kezemmel a fakorlátot szorítottam, a másikkal a földön támaszkodtam. A tenyerembe apró kavicsok nyomódtak.
Nyújtogattam a nyakam, hátha valamelyest átlátok a körülöttem hömpölygő tömegen. A játékok végeztével, a győztes kinyilvánítása után az embereket már nem érdekelte a pálya. Szétszéledtek és lökdösődni kezdtek, hogy új szórakozást keressenek maguknak. Csak néhányan lassítottak le mellettem, hogy vessenek rám egy szánakozó pillantást, aztán már tovább is álltak.
Nagy nehezen sikerült felkelnem, de remegett a térdem. Reménytelenség és aggodalom kavargott bennem. Magam elé emeltem a karom, felhúztam a blúzom ujját. Élesen beszívtam egy adag levegőt.
Rosszabb. Sokkal rosszabb, mint volt.
A fekete erek most már nem csak az alkaromat szőtték át. Elkorhadt, hajszálvékony indákként körülfonták a kézfejem, végighúzódtak a tenyeremen, egészen az ujjaim hegyéig. Valahol a könyököm felett, a felkaromon kezdtek csak halványulni. Tisztábban kirajzolódtak, mint eddig, a csuklóm vékony bőrrétegén átütve pedig különösen ijesztőnek tűntek. Lehunytam a szemem. Tehát ez történik, ha szabadjára engedem a mágiám.
– Minden rendben?
Összerezzentem, visszarántottam a blúzom. Hátrafordulva egy fiatal fiút pillantottam meg magam előtt, aki a többi emberrel ellentétben egyhelyben ácsorgott. Engem nézett, sötét szeme még a napfényben is feketének tűnt.
– Láttam, hogy összeestél – tette hozzá. – Jól vagy?
Olyan volt az arca, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban újra a földre rogyhatok. Nem csoda. Talán úgy is néztem ki.
– Igen – feleltem sietve. – Jobban. Csak ez a hőség és a tűző nap... – A szoknyám redői közé rejtettem a kezem. – Kicsit megszédültem.
Amikor elengedtem a korlátot, közelebb lépett és felém nyújtotta a karját. Volt a mozdulatban valami ismerős. Sőt, az egész fiúban. Sirkai ruhái voltak, mégis sokkal kecsesebb szabású és élénkebb színű holmik, mint egy átlagos falusi öltözéke. Pár évvel idősebbnek tűnt nálam.
– Megengeded? – Várakozón nézett rám, szinte már félénken.
A pálya felé siklott a tekintetem. Sehol sem láttam Ruelt. Végül úgy döntöttem, jobban járok, ha elfogadom a segítséget, mielőtt még újra szédelegni kezdek. A fiú visszakísért egy árnyékos pavilonba. Bizonytalannak éreztem a lépteim, de ő szorosan mellettem sétált és hagyta, hogy a karjába kapaszkodjak. Az inge anyaga sokkal finomabb anyagból készült, mint amilyennek kinézett. Kétségkívül drága öltözék, nem beszélve a vékony pengéjű, kristályokkal díszített markolatú kardról, ami az oldalán lógott. Biztos voltam benne, hogy egy nemessel van dolgom.
Időnként a fiú arcára siklott a tekintetem. Sötét haja kócosan hullott a homlokába, a nap gyengülő sugarai aranyfénybe vonták az alakját. Idegen volt. Mégsem éreztem annak.
Mikor leültem a pavilon egyik rozoga asztalához, magamra hagyott pár percre, aztán két pohárkával a kezében letelepedett a velem szemközti padon. Óvatosan rám mosolygott.
– Itt már jobb lesz.
Valóban jobb volt. Mindenesetre ahhoz képest, hogy eleinte úgy éreztem, a mágia belülről gyújtja fel és égeti porrá a testem, már sokat javult a helyzet.
– Köszönöm.
– Nem kell megköszönnöd. Nekem az is elég, ha nem ájulsz el újra.
– Igyekezni fogok.
A fiú mosolya szélesebbé vált.
– Inkább nekem kéne köszönetet mondanom a lehetőségért. Anyám szerint jót tesz a hírnevemnek, ha szédelgő hajadonokat mentek a főtéren.
– A hírnevednek? – ismételtem gunyorosan, de egy pillanattal később le is fagyott az arcomról a szórakozott vigyor. A felismerés olyan erővel zuhant rám, hogy minden levegőt kipréselt a tüdőmből. A fiú hosszúkás arcára meredtem: sűrű, sötét haj, még sötétebb szem, és azok a halvány, alig látható szeplőcskék, amiket olyan jól ismertem. Más volt, de egyszerre hasonló is. Akár csak Dimitrij.
– Dvorkov – suttogtam magam elé.
Felcsillant a szeme.
– Ahogy mondod. Azért a Jagort jobban szeretem, de hívhatsz így is, ha akarsz. Esetleg uramnak vagy őméltóságának, de ezektől mindig kiráz a hideg – nevetett.
Olyan kába lettem, mintha fejbe vágtak volna egy kővel. Egy jó nagy kővel.
Ez a fiú itt cseppet sem emlékeztetett arra a Jagorra, akit én ismertem. Dimitrijre igen, nyilvánvaló volt a hasonlóság. Az az Árnyékszemű viszont, aki folyton gyűlölettel teli pillantásokat vetett a családomra és örömmámorban úszott minden egyes alkalommal, amikor csak megszégyeníthetett minket, nem lehetett ő. Az a Jagor keserű volt, durva és egy fikarcnyi jóság sem akadt benne.
– Valami rosszat mondtam? – szakította félbe a hangja a gondolataim.
– Nem, dehogy – vágtam rá. Aztán elapadt a hangom. Általában könnyen jöttek a szavak, bármilyen helyzetbe is kerültem, most azonban semmi sem jutott eszembe.
Minél többet nézegettem a vonásait, annál kevésbé tűnt lehetetlennek a valóság.
Jagor az egyik megsárgult üvegű pohárkára fektette az ujjait és elém tolta.
– Tessék, ezt neked hoztam. Remélem, szereted a mézsört.
A pohárban lötyögő aranysárga italra pillantottam. Dimitrij és az apja pincéjéből elcsent bor esete óta nem igazán mertem ilyesmihez nyúlni. Most túl zavarodott és szomjas voltam ahhoz, hogy átgondoljam a helyzetet, úgyhogy inkább megragadtam a poharat és hevesen belekortyoltam. Fantasztikus érzés volt, ahogy a hideg ital felfrissítette a hőségtől és a portól kiszáradt torkom. Egészen kicserepesedett már az ajkam. Először kesernyés íz terjedt szét a számban, aztán a helyét átvették az édes aromák.
– Apád nagyon ért ahhoz, hogyan kell izgalmassá tenni a szüreti játékokat – szólaltam meg végre.
– Apám? – Őszinte értetlenséggel pillantott rám, majd kiült az arcára a felismerés. – Ó, hogy Kasparra gondolsz! Ő csak a nagybátyám. Apám Kolsgradban van, ő vezeti az északi partokra küldött csapatokat.
A korábbi döbbenetemet izgatottság váltotta fel. Elias szavai visszhangzottak a fejemben. A holmim a kormányzó unokaöccsénél van, ő meg nem adja vissza egykönnyen a zsákmányát. Egyik kezemből a másikba csúsztattam a poharat az asztalon. Kilöttyent a mézsör, egy hideg csepp végiggördült az üvegen, aztán az ujjamon. Maradt még esélyünk. Ruel veszített, de máshogyan is megszerezhetjük azt a nyavalyás furulyát. Eliasnak nem adta oda, de én talán több sikerrel járhatok...
Mosolyt varázsoltam az arcomra és az asztalra hajoltam.
– Igen, most már emlékszem. Sokat hallottam Dvorkov hadnagyról, de nem hittem volna, hogy egyszer személyesen is találkozhatok majd a fiával. – Az asztalra fektetett karjához érintettem a kezem, olyan szende arcot öltve magamra, mintha az egész csak a véletlen műve lenne. Kíváncsian figyelte, mit csinálok. – Te is katonának készülsz, mint ő?
Elszakította a pillantását a kezemről és a szemembe nézett.
– Csak addig, ameddig muszáj. Előbb-utóbb kénytelen leszek hazatérni, ha át kell vennem Kaspar helyét. Betegeskedik mostanában, és hiába szerette volna, egyetlen fia sem született még. Nem tudjuk, meddig bírja. – Elhalkult a hangja.
– Sajnálom – mondtam csendesen. – És te... szeretnél is kormányzó lenni?
Kesernyés mosoly jelent meg az ajka szegletében.
– Nincs sok választásom. De ha továbbvihetem az örökségét, már megérte. Igaza van abban, hogy meg kellene tanulnunk végre békében élni egymással, nem folyton a legrosszabbat feltételezni másokról.
Eszembe jutott a késdobálás a téren. Az emléktől újra megborzongtam.
– Kaspar sem a teljes békét támogatja – jegyeztem meg szúrósan. – Ahogy észrevettem, gyűlöli az északiakat.
– Az más. Az északiak ellen védekezünk. Muszáj tennünk valamit, ha nem akarjuk, hogy a tuuliak sorsára jussunk.
Nagyot nyeltem. Ő is zavarba jött, mikor rádöbbent, mit mondott.
– Ne haragudj – mondta gyorsan. – Te is tuuli vagy, igaz?
Ezek szerint még anya ruhái nélkül is látszott rajtam. Bólintottam.
– Sokan azt hiszik, Kaspar csak azért ilyen elfogadó a népeddel, mert jóvá akarja tenni, amit a birodalom az Irtás alatt művelt veletek – folytatta Jagor elgondolkodva. – Azt mondják, az egész csak színjáték.
Nem eresztettem a tekintetét.
– És az?
Egy hosszú pillanatig némán nézett rám.
– Nem tudom – vallotta be. – De ha rajtam fog múlni, nem csak színjáték lesz. Nem érdemeltétek meg azt, amit a Császár tett.
– Erős szavak egy sirkai szájából – bukott ki belőlem. Főleg Jagoréból, gondoltam magamban. Talán mégsem volt a velejéig gonosz és érzéketlen, ahogy mindig is hittem? Mi van, ha maradt ebből a fiúból valami a későbbi Árnyékszeműben is? Vagy már rég kiölték belőle?
Felsóhajtott és lehajtotta a fejét.
– Nem nekem való a háború, tudod? Felesleges ez a rengeteg vérontás. A gyűlölet. Mind emberek vagyunk, a metvajkák mágiája pedig csak ostoba rémmese, ami jó indok volt a tuuliak lemészárlására.
Felvillantak az agyamban a Lunnaje képei. A jövőbeli Árnyékszemű, ahogy utálattól villogó tekintettel áll az általam teremtett szélvihar közepén, és rám fogja a puskáját. Aztán a mozdulat, ahogy lesöpri az üvegeimet a piacon. A dörrenések, a sikolyok...
Ha nem hallottam volna a saját fülemmel, hogy kimondja ezeket a szavakat, el sem hiszem, hogy valóban tőle származnak. Hová tűnt ez a régi Jagor? Hová tűnt ez a naiv jóindulat, amit Dimitrijben mindig is annyira csodáltam?
– Hozhatok még egyet? – A poharamra tette a kezét. Összeértek az ujjaink. – Meghívlak.
– Ó, hát... – Észre sem vettem, hogy elfogyott az italom. Arról meg aztán főleg elfeledkeztem, mi volt az eredeti célom. Ha megvan a furulya, eljutok Rotta mamához és az összes kérdésemet feltehetem neki. A karom is meggyógyulhat. Folytatnom kellett a csevegést, még akkor is, ha lassacskán bűntudatom támadt, amiért Ruelt teljesen magára hagytam a forgatagban. – Igen, köszönöm. Nagyon finom – mondtam végül.
Jagor elvette tőlem a poharat és könnyed mosollyal az arcán elindult a pavilon melletti sátor irányába.
Hevesebben kezdett dobogni a szívem örömömben. Nála volt, amit kerestem. Most már pontosan láttam. Nem sokkal a kardja mellett az övén lógott egy hímzett bőrtarsoly, abból kandikált ki a furulya vége. Alig lehetett nagyobb egy apró sípnál. Tudtam, hogy ez lesz az. Már csak meg kellett szereznem valahogyan.
Amíg Jagorra vártam, zeneszó ütötte meg a fülem. Mindenhonnan különféle dallamok szóltak, de ez az egy fülbemászóbb volt, mint a többi, ráadásul a dobok mély döngése egészen közelről hallatszott. Kimásztam az asztal és a pad közül, aztán a térre sétáltam. A zene mintha a pavilon mögül szólt volna, abból a szűk utcácskából, ami a főtérről nyílt. Követtem a dallamot, míg végül megtaláltam a hangok forrását.
Hatalmas tömegbe érkeztem. Majdnem olyan sokan gyűltek össze a sátrak közt, mint a játékok alatt a pálya körül. A nap már nem tűzött olyan émelyítő erősséggel, mint eddig. Az ég kezdett narancsos-rózsaszínné válni, ahogy közeledett az alkonyat.
Alig láttam valamit a rengeteg nézőtől, de aztán nagy nehezen sikerült bepréselődnöm két savanykás szagú férfi közé. Innen már tökéletes volt a kilátás.
Tágra nyílt a szemem a látványtól. A medve, amivel korábban volt szerencsém találkozni Dasha sátrában, most az utca közepén döcögött. Maga Dasha is ott volt, ő adta a dobok ritmusát, amire a medve kissé esetlen mozgással, de kitartóan imbolygott. Az asszony mellett egy zsák állt a földön, ebbe dobálták néhányan a műsorért járó alamizsnát.
Az állat láncának egyik vége a nyakörvéhez kapcsolódott, a másik pedig egy betegesen sovány, ám annál magasabbra nőtt férfi derekán lógott. Ő lehetett Andrej, a zivojez. Abban a kezében, amiben nem a medve vaskarikájához csomózott kötelet tartotta, egy vastag fahusángot markolt.
A csapat harmadik tagja Elias volt. Körbejárt a közönség mellett, közben pattogós dallamot pengetett a mellkasához szorított balalajkáján. Arra is maradt energiája, hogy szélesen vigyorogva énekelje a dal enyhén szólva is pajzán szövegét. A halántéka csillogott az izzadságtól, ám egy pillanatra sem állt meg. Tényleg tehetséges volt. Ragyogott az arca, főleg akkor, amikor a közönség tapsolni kezdett a zene ritmusára. Ismertem ezt a dalt. Régebben Mila folyton elpirult, amikor meghallotta, Dimitrij meg jól kinevette érte.
Elbűvölve figyeltem az előadást, egészen addig, amíg meg nem hallottam magam mögül egy fagyos hangot.
– Remélem, jól szórakozol.
Megpördültem. Ruel metsző tekintettel nézett rám. Karját összefonta a mellkasa előtt, eltakarva, hogy már megint véres lett az inge.
– Jól vagy? Láttam, hogy az a férfi éppen a sebedet találta el, és attól féltem, hogy... – Elhallgattam. A karjához nyúltam volna, hogy elhúzzam a mellkasától és megvizsgáljam a sebét, de ő elkapta a csuklómat. Semmi gyengédség nem volt a mozdulatban.
– Azért vagy ideges, mert veszítettél? – kérdeztem óvatosan. Még mindig nem eresztette el a kezem. – Nem volt tisztességes a harc. Ha nem lettél volna sebesült, könnyedén legyőzöd.
Rámosolyogtam. Nem viszonozta.
– Nem – felelte halkan. Erősödött a szorítása a csuklómon. – Azért vagyok ideges, mert összeestél a korlátnál, de mire odajutottam, már sehol sem láttalak. Keresni kezdtelek, de mikor rád találtam, te már iszogatva bájologtál egy nemes ficsúrral – morogta.
– Na és?
– Nem azért vagyunk itt, hogy a sárga földig leidd magad és új udvarlókat gyűjtögess. Azt hittem, értelmesebb vagy ennél.
Nem tehettem róla, hangosan felnevettem.
– Félreérted, te tuskó! – tört ki belőlem. – Ez az új tervünk része.
Elbizonytalanodott.
– Miféle terv?
Az égnek emeltem a tekintetem.
– Épp ezt akartam elmondani. Viszont előtte, ha lennél szíves, és elengednél... – Olyan gyorsan kapta el a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna. – Köszönöm. Kezdett fájni – motyogtam a bőrömet dörzsölgetve.
– Nem halsz bele. – Elhúztam a szám, de mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta. – Milyen zseniális tervet találtál ki már megint?
Éreztem a gúnyt a hangjában, mégsem tudtam haragudni érte. Annyira megszoktam már tőle.
– Megszerezzük Elias elkártyázott furulyáját, méghozzá anélkül, hogy egy fityinget is költenénk.
Felvonta a szemöldökét.
– Igen?
– Igen.
A pavilon felé nézett, aztán vissza rám.
– Hallgatlak.

Csontok a víz alattWhere stories live. Discover now