Csontok a víz alatt

• IV •

Alkonyodott, mire kiértem Vormából és az ünnepség felé vettem az irányt. Felérve a falut határoló dombok egyikére tökéletes rálátásom nyílt a rózsaszín égbolt alatt elterülő sátortengerre. A kormányzó megtiltotta, hogy a faluban tartsuk a holdünnepet, ezért a népem kénytelen volt minden évben a déli mezőkre vonulni. A Lunnaje java csak holdkeltekor kezdődött, de a színes, virágfüzérekkel díszített sátrak kavalkádja már most csodás látványt nyújtott. Mélyen beszívtam az émelyítő illatot, aztán elindultam lefelé.
A megszokottnál jobb kedvem volt. A közelgő szabadságomra gondoltam, és arra, hogy ez az utolsó holdünnep, amin részt kell vennem. A ma éjjel után elbúcsúzhatok az ősszellemektől és elfeledhetem nagymama meséit. Soha többé nem kell úgy tennem, mint aki ide tartozik.
Néhány sátor mellett étellel megpakolt asztalok álltak, a távolból hegedűszó szólt. Könnyedén felfigyeltem Rotta mama sátrára: ezen lógott a legtöbb virág, ráadásul pont a tűzrakással szemben, a tábor közepén kapott helyet. Sokan megbámultak, mikor észrevették, hogy a csonthölgy sátra felé tartok. Néhányan rám mosolyogtak vagy fejet hajtottak és megcsókolták a nyakukban lógó amulettet, amikor elhaladtam mellettük. Visszamosolyogtam, magam sem tudtam, miért. Amikor aztán beléptem a sátorba és eltűntem a kíváncsi tekintetek elől, Rotta mama és Mila egyszerre fordultak felém.
– Na végre, hogy itt vagy! – Mila összecsapta a tenyerét és mellém lépett, hogy a karomnál fogva beljebb húzzon. – Épp időben érkeztél, mindjárt kezdődik a szertartás. Sietnünk kell.
Rotta mama ahelyett, hogy bosszankodni kezdett volna, amiért az utolsó pillanatban toppantam be, csupán megfejthetetlen arckifejezéssel figyelt engem.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Az utolsó éjszaka, aztán vár a saját utam. Ennyit még kibírok.
– Csinos vagy – biccentettem a nővérem felé.
Mila nevetve megemelte hosszú, fodros szoknyáját, aztán megigazgatta az alkarját borító mohaszínű kesztyűt. Haja két hosszú fonatként lógott ki a tollakkal és gyöngysorokkal teli fejdísze alól. Az állán aranyszínű festékcsíkok fénylettek.
– A tiéd is itt van – paskolta meg a vállam izgatottan, aztán a sátor hátsó felébe sietett. Egy hasonló öltözékkel a karján tért vissza, mint az övé és ragyogó mosollyal felém nyújtotta. – Egész nap ezeken dolgoztam – tette hozzá.
A ruha olyan sötét kék volt, hogy szinte már feketének tűnt. Az én fejdíszem két csavaros szarvból, festett fakorongokból és üvegdarabkákból állt, amik folyton csilingeltek, ha egymáshoz koccantak. Gyönyörű ruha volt, mégis sokkal szívesebben maradtam volna a saját öltözékemben.
– Nem tetszik?
Mila visszafojtott lélegzettel várta, mit felelek.
– Dehogynem – vágtam rá, azt viszont már nem tudtam, hogyan folytassam. Ha felveszem, úgy fogok kinézni, mint Mila. Pontosan úgy, mint egy metvajka.
– Akkor öltözz gyorsan, kíváncsi vagyok, hogy áll rajtad! Ma éjjel az ősszellemek elé járulunk. Meg kell mutatnunk nekik, hogy készen állunk arra, ami következik – magyarázta nővérem töretlen lelkesedéssel, majd az állam alá nyúlva felemelte a fejem. Lágyan megsimította az arcom. – Ne félj, Kalena! Biztos vagyok benne, hogy utat fognak mutatni neked és végre te is megtudod majd, mi a sorsod.
Bólintottam, habár a legkevésbé sem vágytam arra, hogy az ősszellemei utat mutassanak nekem. Nélkülük is tökéletesen tisztában voltam vele, mit akarok tenni.
Átöltöztem, a saját ruháimat pedig összehajtogatva egy asztalkára helyeztem.
– Kalena! Gyere ide, kérlek – hallottam meg Rotta mama hangját, aki összegörnyedve ücsörgött egy rozoga széken. Mikor rápillantottam, megpaskolta a lába előtt szétszórt párnákat.
Leültem elé a földre. Levette a fejemről a díszt, csontos ujjai a hajamba túrtak. Ez a pillanat a gyerekkoromra emlékeztetett. Rotta mama sokszor befonta a hajunkat, mielőtt kivitt minket a piacra, és miközben a tincseinkkel babrált, csendesen énekelt.
Most az ének helyett beszélni kezdett.
– Szeretném, ha tudnád, hogy bárhogyan is alakul a mai este, mindig lesz számodra hely az otthonunkban. Akár csonthölgy leszel, akár nem. A falu számít rád és a nővéredre. Ha elég erősek lesztek, ketten együtt mindent megváltoztathattok. – Szünetet tartott, aztán halkan hozzátette: – Ha az ősszellemek megsegítenek benneteket.
A körmei a fejbőrömet karcolgatták, miközben határozott, mégis finom mozdulatokkal dolgozott. Lehunytam a szemem, ő pedig folytatta.
– Sajnálom, hogy nem az vagyok, akinek hittél. Szeretném, ha megbocsátanál nekem mindazért, amit tettem, és azért is, amit nem tettem meg. Nem tudok változtatni azon, ami megtörtént. Azon viszont talán igen, ami meg fog történni. Ezért most jól figyelj ide rám! – Meghúzta egy kicsit a hajam és a nyakamhoz hajolt. A bőrömön éreztem a lélegzetét, amikor folytatta. – Amiben ma este részed lesz, az nem színjáték, gyermekem. Kérlek, még egyszer utoljára hidd ezt el nekem – suttogta. – Csonthölgynek lenni áldozat és hatalom. A mágia... megváltoztat. Bátrabbá tesz, de sebezhetőbbé is. Ígérd meg, hogy ezt észben tartod, bármi történjen ma éjjel.
Összeráncoltam a homlokom, nem feleltem azonnal.
– Mitől tartasz ennyire?
– Ígérd meg, Kalena – erősködött. – Bármi is történjen.
– Jól van, megígérem – sóhajtottam.
– Ennyit akartam hallani. Köszönöm.
Amikor befejezte a fonást, hátrasandítottam rá. Elégedett mosoly ült az arcán. Éppen felálltam volna, de ő a vállamra tette a kezét és visszanyomott.
– Nem, még nem vagy készen. Fordulj ide!
Engedelmeskedtem, ő pedig magához vett egy kis cserépedényt és belemártotta a kezét. Csillámló, ezüstös festékkel borított ujjaival halvány csíkokat rajzolt az arcomra és a felkaromra. A festék hűvös volt, édeskés illata leginkább a gyógynövényeimre emlékeztetett.
– Így ni – motyogta Rotta mama. Miután elkészült az utolsó vonásokkal is, intett, hogy álljak fel. Vártunk egy keveset, ameddig teljesen be nem sötétedett, aztán Mila az egyik asztalkához kísért és a kezembe adott egy égő gyertyát. Rotta mama a fejére húzott egy bőrzsinórokból font pántot, a kezébe vette hosszú botját és kiterelt minket a sátorból.
Amikor megjelent, mintha minden csendbe borult volna odakint, csak a tűz pattogása maradt.
Lassú ütemű dobolás hangzott fel a lángok mögül.
Az emberek utat engedtek nekünk, az összes tekintet ránk szegeződött. Igyekeztem nem tudomást venni a gyerekekről, akik az anyjuk szoknyáját rángatták és izgatottan mutogattak felénk. Vagy az áhítatos arcú öregekről és a büszkén mosolygó, szakadt ruhájú munkásokról, akik egy fárasztó nap után csak azért jöttek ide, hogy végignézzék a szertartást. A tüzet figyeltem, egy pillanatig sem fordítottam el a fejem.
Azaz... egészen addig nem tettem, amíg meg nem pillantottam egy ismerős arcot. Dimitrij sötét köpenyt húzott és a csuklyája az arcába lógott, de még így is felismertem. Furcsa volt itt látni őt a tuuliak között, de kellemes érzéssel töltött el, hogy eljött. Találkozott a tekintetünk, mire rám mosolygott és alig leplezett ámulattal végignézett a ruhámon. Talán mégis volt ebben az estében valami jó.
A tűzrakás elé érve megálltam, felemeltem a fejem és kihúztam magam. A dobszó elhalkult. Rotta mama körbefordult és kétszer a földhöz ütötte a botját.
– Fivéreim és nővéreim! – kiáltotta rekedten. – Szél népe, halljátok szavam! Elérkezett az év harmadik teliholdjának éjszakája. A nap, amelyre mindnyájan évek óta várunk: a csillagok színe előtt új csonthölgy születik.
Éljenzés és taps harsant fel. Éreztem a bőrömön a lángok melegét, aztán hűvös szellő simított végig az arcomon. Az eddigi izgatottság lassacskán leülepedett bennem, nyugalom lett úrrá rajtam.
– Ideje elcsendesítenünk a szívünk, és arra figyelni, ami igazán fontos. Az én időm lassan lejár, örökségem viszont nem vész el. A világ változásra éhezik, és az árnyak, amelyek szorongatják Vormát, egyre sűrűbbé válnak. A csonthölgyek arra születtek, hogy védelmezzenek. Békét teremtsenek. Vezessenek az úton mindenkit, akinek szüksége van rá – folytatta nagymama, miközben egy fiatal kislány mellé lépett és egy ládikót nyújtott át neki. Feltűnt, hogy ez ugyanez a dobozka, mint amit otthon az ablakpárkányon őrizgetett. – A Szél Menyasszonya meghozta döntését. Halljátok már a suttogását?
A dobok újra megszólaltak, halkabban, mint legutóbb. Az emberek tágra nyílt szemmel figyeltek, közben furulyaszó vegyült a dobok mellé. Mila a kezemért nyúlt, egyszerre emeltük a magasba a gyertyáinkat.
És ekkor Rotta mama énekelni kezdett. Hangosabban, mint valaha hallottam. Kicsit hamiskás volt ugyan a dallam, de mikor Mila is csatlakozott hozzá, már felismertem az éneket. Rotta mama sok dalt tanított nekünk, és azt mesélte, mindegyik másra jó: egy a gyógyításra, egy a jövő kifürkészésére, egy a szerelemre. Ez pedig olyan volt, mint egy... hívószó.
Egyre többen énekelték a folyton ismétlődő dallamot, Rotta mama pedig közbekiáltotta:
– Az ősszellemek hallják népük könyörgését!
Felemelte a botját és az égre nézett. A dobok hangosabban dübörögtek, az egész testem beleremegett a hangjukba. Zakatolt a szívem, ahogyan a tuuliak dala körbefont, mint valami növény gyökerei, abban bízva, hogy majd itt tarthatnak és a faluhoz láncolhatnak.
Pislantottam néhányat, hogy visszatérjek a zene okozta kábulatból. Mindenki egyként énekelt és hallgatta Rotta mama kiáltozását, aki zihálva lengette a csontoktól zörgő botját, ezzel diktálva a dobok ütemét. A lángok fénye lüktető, narancsvörös szőnyeggé változtatta a füvet. Füstölők bódító illata lengett körül minket, a halványszürke füst vékony csíkokként tekergett körülöttem.
Hirtelen minden elhallgatott. Heves, csípős szél söpört végig a sátrak közt, a tűz fénye megremegett. Megborzongtam a váratlan hidegtől.
– Ugye mind érzitek már? – suttogta Rotta mama. – Megérkezett hát. Lépjetek elő, szél ikrei!
Mila magával húzott. Nagymama elé sétáltunk, aztán elengedte a kezem.
– A Szél Menyasszonya az első csonthölgy által Sirkába vezette a tuuliakat. Itt azonban már a leszármazottaknak kell gondoskodni arról, hogy a szél népe kapcsolatban maradjon az ősszellemekkel – szónokolta Rotta mama. – Életetek tizenhetedik évének utolsó holdünnepén meghozatott a döntés. Két gyermek, két leány osztozik a tudáson, ám az ősi mágia csak egyiküket illeti meg. Bízom benne, hogy felkészültetek hátralévő életetek nemes feladataira: óvjátok meg a tuuli népet, őrizzétek az otthonunkat, mutassatok példát békében és háborúban egyaránt!
A felzúgó halk dobszó követte a szívverésem ritmusát. Rotta mama felnyitotta a kezében tartott ládikót és felénk nyújtotta.
– A henkják felfedik az igazságot. Gyertek közelebb!
Már nincs sok hátra, ismételgettem magamban. Mila arcán könnyed mosoly ült, mint mindig.
– Érintsétek csak meg őket – bíztatott minket Rotta mama még közelebb tolva hozzánk a dobozkát. Az emberek is felénk léptek, hogy jobban lássák, mi fog történni.
Mindkét kő nagyjából tenyérnyi méretű lehetett, az egyiken vörös, a másikon pedig kék jelek díszelegtek aprólékosan megfestve, akár megannyi vékony indácska. Mikor Mila feléjük nyúlt, hogy a kezébe vegye a vörös követ, én is úgy tettem, mint ő. A nővérem rögtön a markába fogta a henkját és lehunyt szemmel a mellkasához húzta. Rotta mama mozdulatlanul várt, úgy meredt ránk, mintha a kövei bármelyik pillanatban lángra kaphatnának.
Nem tudtam, mire számítsak. Először csak az ujjbegyemet érintettem hozzá a kék mintákhoz. Meglepetésemre a kő felülete egészen meleg volt és sima. Ahogy óvatosan a kezembe vettem, lassan lehűlt a tenyeremben. Kieresztettem egy megkönnyebbült sóhajt.
Mint ahogyan mindig is vártam. Mila lesz a következő csonthölgy. Még most is a követ szorongatta, de már nem mosolygott. Mikor visszatettem volna a henkját a ládába, megéreztem, hogy az még tovább hűlt a markomban. Olyan érzés volt, mintha elolvadt volna a bőrömön, a hideg cseppek pedig most lecsorognának a karomon. A kő azonban látszólag ugyanolyan maradt. Különös érzés volt. A hűvös felkúszott a nyakamig, elérte a torkom, aztán az arcom. Levegőért kaptam.
A henkja kiesett a kezemből, hátratántorodtam. Iszonyatos fájdalom mart a fejembe, minden homályossá vált körülöttem. Az arcom elé rántottam a kezem, aztán mikor pár pillanat múlva kinyitottam a szemem, nem láttam mást, csak színtiszta sötétséget. Lassan egy homályos arc bontakozott ki előttem.
– Itt vagyunk – suttogta nekem.
Hiába pislogtam, az arc nem tűnt el. Halványan fénylett, mintha holdfényből szőték volna, néha pedig egészen elmosódott.
– Figyelünk. Várunk rád – súgta egy újabb hang a hátam mögül.
Képek úsztak el előttem, zöldes árnyak, felvillanó pengék. Csobbanó víz hangja. Amikor valami megragadta a karom, hogy magával rántson, felsikítottam.
Megbotlottam a saját lábamban, de a kéz megtartott és én végre újra láttam a világot. Rotta mama állt velem szemben. Olyan erősen szorított, hogy egészen elfehéredtek az ujjpercei.
– Semmi baj – csitítgatott. – Vége van, gyermek.
Kapkodtam a levegőt, minden porcikám reszketett. Amikor körbepillantottam, minden a régi volt, azt leszámítva, hogy Mila tátott szájjal bámult engem.
Rotta mama szélesen elmosolyodott, arcán elmélyültek a ráncok. Megfordított, hogy a tuuliak felé álljak, akik mind néma csendben, a nyakukat nyújtogatva néztek rám.
– Kalena Jarinev! – kiáltotta Rotta mama mögülem. – Vorma következő csonthölgye!
A zene újult erővel megszólalt, mire az emberek tapsolni és éljenezni kezdtek. Csak én álltam dermedten, mintha rám borítottak volna egy vödör jeges vizet. A rémület teljesen megbénított.
– Nem – motyogtam. – Nem, én nem vagyok csonthölgy! – kiáltottam és kitéptem magam Rotta mama szorításából.
Senki sem törődött velem, mintha meg sem hallottak volna. Egyedül Mila tűnt hasonlóan döbbentnek, mint én. Lehajtotta a fejét és beharapta az ajkát. Gyorsan megtörölte az arcát a kézfejével, de ezzel csak elkente a könnyeitől elmosódott festéket.
– Nem hallod? – ripakodtam rá nagymamára. – Állítsd le őket, itt valami tévedés történt! Mila a csonthölgy, nem én – szajkóztam szinte már könyörögve.
– Ez nem tévedés – felelte Rotta mama idegesítően nyugodtan. – Ez az ősszellemek akarata.
– Nem érdekelnek az ősszellemeid! – nyögtem ki a fejemet rázva. Mila felé fordultam, de sehol sem láttam őt. Mindenütt csupán kíváncsi tekintetek fogadtak. Emberek, akik bíztak bennem és azt hitték, én leszek Rotta mama áhított örököse.
Elhátráltam és a fejemet forgattam, hátha megpillantom valahol a nővérem. Sokan odasiettek hozzám, hogy gratuláljanak vagy kifejezzék a tiszteletüket, én azonban úgy éreztem magam, mint egy szarvas, akit a vadász éppen lelőni készül. Igyekeztem átfurakodni a tömegen és egy kis friss levegőt szerezni valahonnan, de túl sokan tömörültek a tűz körül.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült eltűnnöm a forgatagban és kijutnom a külső sátrak közé, ahol már sokkal csendesebb volt minden.
– Mila! – kiáltottam, de nem érkezett válasz. A sátrak közt járkáltam, minél messzebb akartam kerülni a tűztől és azoktól az ócska kövektől.
Talán Mila tud segíteni és érti, mi történt. Ő érdemli meg, hogy csonthölggyé váljon, nem én. Ez az ő szerepe, mindig is neki járt. Talán vissza lehet csinálni valahogyan. Majd meggyőzi Rotta mamát, hogy érezte a kő hívószavát, ráveszi, hogy helyet cseréljünk, vagy...
Sietős léptekkel befordultam egy sátor mögé, ám ott megtorpantam. Szóra nyitottam a szám, de nem találtam a hangom.
Nem volt nehéz felismerni a sátor mellett ácsorgó alakokat. Mila az egyik tartóoszlopnak döntötte a hátát, Dimitrij pedig mindkét karjával átölelte és éppen hevesen csókolta őt. Elképedve néztem a jelenetet. Hirtelen megbántam még azt is, hogy egyáltalán eljöttem ide. Mila gyengéden a kezébe fogta Dimitrij arcát, aztán a hajába túrt, hogy visszahúzza magához. Ekkor látta meg, hogy figyelem őket.
– Ó, te... – nyögte meglepetten. – Engem kerestél?
Hallgattam.
– Ünnepelned kellene. Örülni a győzelmednek. – Hallatszott, hogy igyekszik könnyed hangot megütni, mégsem tudta elfedni a szavait átitató csalódottságot.
– Győzelem? – suttogtam erőtlenül.
Dimitrij elhúzódott tőle és megfordult. Hol rám, hol Milára nézett. Még soha nem láttam őt elvörösödni, most mégis úgy tűnt, hogy zavarban van. Először nem értette, miért dermedtem le, végül viszont szép lassan kiült az arcára a felismerés. Aztán a kétségbeesés.
– Kalena – szólalt meg elakadó hangon.
Összeszorult a torkom, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
Persze, soha semmit nem mondott, amiből arra következtethettem volna, hogy hasonlóképp érez, mint én. De akkor mégis mit jelentett az a sok együtt töltött óra? Az éjszakába nyúló beszélgetések, a kósza érintések? Azt hittem, ismerem őt, jobban, mint bárki mást. Ezek szerint tévedtem.
– Nem akartalak megzavarni titeket. Folytassátok csak – mondtam végül szárazon, aztán sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a sátrak közt.
– Várj! – hallottam meg Mila hangját. – Beszélnünk kell!
Visszapillantottam. A nővérem a nyomomban volt, és mikor utolért, megragadta a kezem.
– Sajnálom – kezdte. – Nem kellett volna, hogy ezt lásd...
– Hát, már mindegy – jegyeztem meg hűvös hangon. – Én meg azt sajnálom, hogy hittem neked.
– Igazat mondtam! – fakadt ki. – Azt, hogy már elfelejtettem őt. Tegnap este még biztos voltam benne, hogy soha semmi nem lehet köztünk.
– Hát persze – mosolyogtam.
– Nem tudtam róla, Kalena. – Maga felé fordított. – Fogalmam sem volt, hogy érdeklem őt. Hogy ő is ugyanúgy érez, mint én.
Legyintettem.
– Én is ezt mondanám. Milyen meglepő fordulat... csak nem ez a bosszúd, Mila?
Elkerekedett a szeme, lazult a szorítása.
– Mi? Dehogy! Nem okoznék neked ilyen fájdalmat, ha...
– Miattad jött el – vágtam a szavába. – Azt akarta, hogy te segíts neki a bátyja megmentésében. Mindig is téged akart, nem tudod elhitetni velem azt, hogy mindebből semmit sem vettél észre.
Felvonta a szemöldökét.
– Mondd, ha te ilyen hamar észrevetted, akkor miért reménykedtél még mindig?
Kirántottam a karom az ujjai közül. Éreztem, hogy könnyek csípik a szemem.
– Jót szórakozhattál rajtam tegnap – vetettem oda, aztán magára hagytam volna, de ő folytatta.
– Azt hiszed, te vagy az, aki többet veszített ma este? – kiáltott utánam.
Keserűen felnevettem.
– Igen, azt hiszem. Rotta mama meg van győződve róla, hogy boszorkány leszek, Dimitrij pedig veled csókolózgat az éjszaka közepén. Nem is tudom, talán mást kéne hinnem?
– Dimitrij azért keresett fel, hogy figyelmeztessen, mert az apja...
– Valóban? – szakítottam félbe gúnyosan. – Elég egyedi figyelmeztetés volt.
– Csak megvigasztalt, mert látta, mi történt. Te vagy az, aki mindent tönkre tett – sziszegte. – Te, nem én. Elvetted a helyem.
– Elvettem? – ismételtem hitetlenkedve.
– Évek óta rá sem hederítesz Rotta mama tanításaira. Kiszöksz a pajtádba, csak hogy ne kelljen otthon lenned. Én az egész életemet erre áldoztam, érted? Tanultam és odafigyeltem, türelmesen vártam, hogy eljöjjön az időm. Ez volt a sorsom, és te elvetted tőlem, úgy, hogy még csak meg sem dolgoztál érte.
– Nem én akartam ezt! Soha nem akartam csonthölgy lenni, és ez most sincs másképp.
Mila szótlanul nézett rám, aztán megcsóválta a fejét.
– Egy szavamat sem hiszed el – mondta halkan. – Akkor én miért higgyek el neked bármit is?
Erre már nem tudtam mit felelni. A hajamba túrtam és a földre hajítottam a fejdíszt, amit készített nekem.
– Csonthölgyként az egész életemet ebben a nyavalyás faluban kell majd leélnem. Eközben te boldogan éldegélsz majd Dimitrijjel messze a fővárosban, távol ettől az őrülettől... – A fejdíszbe rúgtam. Mila ajándéka csörögve a lába elé gurult, az egyik szarv már le is tört a rúgás erejétől.
Ennek nem így kellett volna történnie. Túl sok volt mindez egyszerre. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, a félelem, a harag. A pánik.
Éles, fehér villanás hasított a sötétbe, ezzel együtt pedig újból fájdalomhullám ömlött végig rajtam. A fejem kis híján széthasadt.
– Kalena! – Mila hangja tompa volt, mintha egészen messziről szűrődött volna el hozzám.
Árnyakat láttam a sátrak közt, bekerítettek minket. A szél fülsiketítően fütyült, egymásnak csattintotta a sátorlapokat. Mielőtt bármit tehettem volna, a világ újfent összemosódott, aztán pedig kiélesedett körülöttem. Újabb villanás. A tűznél látott holdfényből álló alakok libbentek el előttem, kavarogtak a levegőben.
Puskák dörrentek.
– Nidák! – ordította valaki. – Itt vannak!
Sokkal többen voltak, mint először. A fülemben zúgott a sikításuk, miközben ezüstös forgószelet alkotva gomolyogtak előttem.
– Vigyázz! – ütötte meg a fülem Dimitrij hangja. Megragadta a csuklóm, hogy lerántson a földre. Épp, mikor kitisztult a látásom, meghallottam még egy puskadördülést.
Dimirtij lihegve térdelt mellettem a fűben, még mindig a kezemet szorította.
A sátrak mentén fegyveres alakok sorakoztak, a puskacsöveket egyenesen rám és Milára szegezték. A szellemlények mostanra teljesen felszívódtak. A katonák közt egyszerű falusiakat is láttam, konyhakéssel, szekercével vagy épp rozsdás vasvillával a kezükben. Az élükön pedig...
– Ennél több bizonyítékra nincs is szükségem – jelentette ki Árnyékszemű Jagor diadalittasan mosolyogva, amint lassan elénk lépdelt. – Végre mind megbizonyosodhattunk arról, kik állnak az eltűnések mögött.
Kitéptem a kezem Dimitrij markából és talpra álltam, mire még több puska fordult felém. Feltartottam a kezem.
– Semmi szükség fegyverekre.
Jagor felhorkant.
– Azt majd én megmondom, mire van szükség.
– Ártatlan vagyok – jelentettem ki határozottan.
– Idehoztad a nidákat a nővéreddel – vicsorgott az Árnyékszemű. – Ti vagytok felelősek az eltűntekért, a fiam haláláért. Szellemekkel egyezkedtek, hogy aztán jó pénzért árulhassátok az ócskaságaitokat. Kár, hogy ilyen sokáig tartott bebizonyítani a bűnösségeteket, különben már rég gondoskodtam volna a kivégzésetekről.
Dimitrij elém lépett.
– Erre semmi szükség, apám. Nem ők tehetnek a nidákról, ebben biztos vagyok – mondta, de azért vetett felém egy kétkedő pillantást. – A születésük előtt is voltak eltűnések.
Jagor hideg, üres szemmel méregetett engem és a nővérem, aki moccanni sem mert a félelemtől.
– Nem csak ők. A nagyanyjuk. Az egész átkozott családjuk – vicsorgott az Árnyékszemű.
Kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzek, hogy fenntartsam a nyugalom látszatát. Még mindig kissé kába voltam a hirtelen felbukkanó szellemforgatag emlékétől, de nem hagyhattam, hogy megérezzék rajtam a rettegést.
Gyengének éreztem magam, legyőzöttnek. Szavak formálódtak meg bennem, és már egyáltalán nem érdekelt, mi fog történni, ha kimondom őket. Innen nincs más kiút.
– Nem én kellek nektek – közöltem és tettem egy lépést előre. – A nővérem az új csonthölgy, és már alig várja, hogy bosszút álljon rajtatok.
– Nem! – kapta fel a fejét Mila. Még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Elfordítottam a fejem és folytattam.
– Vagy vakok vagytok talán? Nem láttátok, hogy megtámadott? – kiáltottam a falusiak irányába, akik a szavaim hallatán elbizonytalanodtak és elvétve Mila felé tekintgettek. Feszülten várakoztak. Éreztem, hogy figyelnek rám.
– Ellenem hívta a nidákat, mert az útjában álltam – folytattam szégyenlősen magam köré fonva a karom. Az égre pillantottam, mintha még mindig a szellemek felbukkanásától tartanék. – És most, hogy az új metvajka végre megszerezte a hatalmát, többé már semmi sem állíthatja meg – tettem hozzá halkan.
Jóval könnyebben ment, mint hittem. A falusiak arcáról eltűnt az eddigi zavarodottság, felbugyogott bennük a düh. Végre megkapták a várva várt bűnbakot, akit felelőssé tehettek a szeretteik elvesztéséért. Hangzavar robbant ki. A tömeg feléledt, akár a farkasfalka, amely megérezte a vér szagát. Már mindegy volt, milyen parancsokat üvöltözött nekik Jagor, a nővérem kellett nekik. A boszorkány, akivé a szavaim változtatták őt a szemükben.
Hátrálni kezdtem, hogy eltűnjek a felfordulásban, de Dimitrijbe ütköztem.
– Mit művelsz? – dörrent rám és felém nyúlt, hogy visszahúzzon, de én még éppen időben elhajoltam előle. Úgy nézett rám, mintha még soha nem látott volna. És ami a legjobban fájt... az undor. Undor tükröződött az arcáról.
Csak a fejemet csóváltam és kapkodtam a levegőt. Képtelen voltam válaszolni neki, reszkettem a bennem tomboló vihartól. Nem hagyhattam, hogy Jagor miattuk fogságba ejtsen vagy megöljön, ezt már nem adom. Mindentől megfosztottak: az álmaimtól, a terveimtől, a jövőmtől. De az életem a sajátom, és amíg van erőm küzdeni, nem fogom engedni sem nekik, sem másnak, hogy még a szabadságomat is elvegyék tőlem.
Végül hátat fordítottam neki és kimenekültem a káoszból, ameddig még volt rá alkalmam. Lélekszakadva futottam ki a sátrak közül. A szoknyám beleakadt a gazba, néhány darabkája le is szakadt. Süvítő szél tépázta a hajam, felszárította az arcomat áztató könnyeket. Égett a tüdőm a megállás nélküli futástól.
Remegve tántorogtam be a falu menti pajtámba, és teljes erőmből becsaptam magam után az ajtaját. Sötétség telepedett rám. Köhögtem egy keveset, aztán a gerendáknak vetettem a hátam és lassan lecsúsztam a földre. Újra és újra Dimitrij szavai zúgtak fel a fejemben. Mit művelsz?
A kezembe temettem az arcom, ujjaim a hajamba gabalyodtak. A szorító érzés a mellkasomban még sokáig nem múlt el.