Olyan fiúk [PUF]

5. rész - Boka és Richter?

– Dehogynem. Kerülsz.

– Te is engem.

– De te kezdted.

– Nem haragszom – ismételte meg Barabás egy fokkal frusztráltabban.

– Hazudsz – vágta rá Kolnay, miközben megpróbált fenyegetően a másik fölé tornyosulni. A mozgásterét ugyanakkor jelentősen behatárolta a feje felett húzódó asztal, így a mocorgással mindösszesen annyit tudott elérni, hogy még inkább Barabás arcába mászott. A vita hevében azonban mindez elkerülte a figyelmét.

– Az ördögbe veled, Kolnay! – csattant fel Barabás zaklatottan, majd nemes egyszerűséggel a megszólított szájára tapasztotta a sajátját. – Így viselkedik az, aki haragszik? – kérdezte reményvesztetten, majd halk, de meglehetősen heves magyarázatba fogott: – Nem segített a tegnap este, csak annyit értünk el vele, hogy most még jobban akarom. Megbolondulok, folyvást azon a hülye szádon jár az eszem. Ha nem akarod... ha nem akarod, hogy így folytassuk, akkor jobban teszed, ha távol maradsz tőlem. A saját érdekedben.

Kolnay elméjében ekkor a helyére kattant egy fogaskerék. Akarom. Mindennél jobban akarom, hogy így folytassuk. A fiú válaszadás helyett megragadta a másik tarkóját, és újfent közelebb húzta őt magához.

– Legalább rendesen csókolnál, te ökör!

Épp csak a szemük sarkából látták, hogy az abrosz széle az egyik oldalon megrebbent, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy rögvest eltávolodjanak egymástól. Jól tették, mert a következő pillanatban Csónakos dugta be a fejét az asztal alá.

– Megvagy, papuskám! – rikkantotta, mielőtt még feltűnt volna neki a szokatlan zsúfoltság. – Akarom mondani, megvagytok. – Mielőtt folytatta volna a mondandóját, kaján vigyorral megpaskolta Kolnay vállát. – Újabban ez a módi, így kettecskén elbújni? Az előbb találtam meg a Bokát meg a Richtert abban a picurka kamrában, majdhogynem egymás hegyin hátán. Röhejes látványt nyújtottak, annyi szent!

Kolnay érzékei erre rögvest kiélesedtek. Annak ellenére is az eszébe jutott az eredeti küldetése, hogy a tegnap estével annál ezerszer sürgetőbb problémák szakadtak a nyakába. Tehát ez lenne az? A Boka és a Richter? Annyira valószínűtlen, de... A csudába már, odamegyek, és megkérdezem, nincs nekem erőm ezekhez a játszmákhoz.

Míg Csónakos bugyután bámult a távolodó fiú után, Barabás a tenyerébe temette az arcát.

Kolnay Richtert a folyosón találta Leszik és Weisz társaságában. Valamiről nagyon sugdolóztak, de azonnal elhallgattak, amikor Kolnay melléjük ért.

– Beszédem van a Richterrel – jelentette ki.

– Vigyed nyugodtan – vont vállat Weisz –, úgyis csak fanyarkodik itt nekünk.

– Mit tettem én ellened, hogy így neheztelsz rám? – fakadt ki Richter fájdalmasan. Mielőtt azonban a másik felelhetett volna, dühödt, nehézkes léptekkel elsietett. Az értetlenkedő Kolnay egészen a szeles tornácig követte őt, ahol aztán teketóriázás nélkül a tárgyra tért:

– Mit kerestél Bokával a kamrában?

– Elbújtunk – érkezett a szűkszavú felelet. Kolnay erre tovább faggatózott:

– Éppen ugyanoda? Aztán milyen megfontolásból?

Richter fáradtan felsóhajtott.

– Jól van, ha mindenáron tudni szeretnéd, mondanom kellett neki valamit, és nem akartam, hogy mások meghallják.

– Mit?

– Nem rád tartozik.

– Attól még kíváncsi vagyok – vetette ellen Kolnay sietve. A hangját a gyanú hamisítatlan árnya színezte.

– Nem fontos – motyogta a másik a földet pásztázva.

– Mondd el!

– A mindenségit, hát itt már titkot sem lehet tartani?!

Richter különös figura volt: zuhanásszerűen veszítette el a hidegvérét, mindenfajta átmenet nélkül – a jámbor nyugalmát szinte észrevétlenül váltották fel a haragtól villogó szemek. Kolnayt azonban a dühödt indulatok sosem tudták különösebben meghatni, így szemrebbenés nélkül erősködött tovább:

– Mondd már el! Belőled mindent harapófogóval kell kihúzni?

Richter felsóhajtott. Mit volt mit tenni, elmondta:

– Arról kellett értesítenem a Bokát, hogy a Leszik meg a Weisz ki fognak szökni ma éjjel a söntésbe. Már tegnapelőtt kifundálták a dolgot, hívtak engem is, de nemet mondtam. Meggyőződésem, hogy az első adandó alkalommal lelepleződnek majd, és a tanár úr alaposan meg fogja őket büntetni. Elárultam hát a titkos tervüket az elnök úrnak, hogy tegyen a belátása szerint. Azt mondta... Weisz, te meg mit keresel itt?

Az ajtóban toporgó fiú arcán egészen különös fintor ült, mintha egyszeriben egy világ omlott volna össze benne. Dermedten bámulta a vörösödő Richtert, akit mindaddig a barátjának hitt. Weisz kezdeti ámulata azonban fokozatosan izzó haraggá terebélyesedett, így a fiú pár pillanattal később majdhogynem hisztérikusan fakadt ki:

– Már megbocsáss, kedves Richter, de a fene abba az áruló természetedbe! Még ez kérdezi, hogy mit követett el ellenem! Ez a spicli! Kezdtem egészen pocsékul érezni magam, kijövök, hogy megvigasztallak, erre... Ez hallatlan! Hát nincs neked becsületed? Látod, éppen emiatt neheztelek rád. Árulókkal cimborálsz, a Geréb egészen elbolondított. Most meg nézz magadra, te is olyan hitvány szószegő lettél, mint amaz! Lesz neked barátod a keleti boszorkány, de én nem, az hótziher! Áruló!

Kolnay a vitából ugyan nem sokat fogott fel, de az azért bizonyossá vált számára, hogy nem a Richtert kereste. A sorozatos kudarcok következményeképpen ugyanakkor abban a szent minutumban megfogadta, hogy nem érdekli többé a másik fiú kiléte, de még maga Boka János sem.