Hetedik ihlet
„– nem fogom hagyni, hogy meghalj.
– nem hinném, hogy ez így működik.
– én vagyok a halál, édesem. én döntöm el, hogy működik ez."
Sosem akart magának örök életet. Mikor kisgyermekként a csillagokat bámulva álmodozott, nem gondolt ilyenekre, csak az ő álmai hercegének eljövetelére. S most, mikor a csillagokat nézi, szintén rá gondol, hisz már ott van fent köztük.
Karácsonyra, a születésnapjára, és minden más jelentéktelen ünnepre, már kérés nélkül is babákat kapott. Voltak olcsóbb rongybabák, akiknek a hátát mindig meg kellett támasztani, ha le akarta ültetni őket, mert folyton csak szétfolytak. Aztán voltak a műanyagok is, amiket elég robotszerűen lehetett csak mozgatni, s egyik alkalommal, mikor a kandalló mellett hagyta véletlen őket egy kosárban, szépen meg is olvadtak, és többnek behorpadt a koponyája. De a kedvencei akkor is az elérhetetlen porcelán babák maradtak, amikhez nem nyúlhatott, mert hát mi lesz, ha összetöri őket. De nem is bánta, mert babázni a többivel is tudott – őket csak nézni szerette. Mindig állt a nagy vitrines szekrény előtt, és nézte, ahogy üveges szemeikkel bámulnak a semmibe, csinosan felöltöztetve. Kíváncsi volt, hogy ha vajon egy élő kisbaba is ilyen szép, őt is kirakják a vitrinbe, csipkés ruhát adnak rá, és mutogatják egymásnak a felnőttek, mikor vendégségbe jönnek? Nem, biztos volt benne, hogy ez nem így van. A kisbabák nem tudnának egyhelyben ülni egész nap.
Tudta, hogy az emberfia nem vágyik másra, mint szeretetre és törődésre, valamint nem utolsó sorban figyelemre. Így mikor már a többi lány gyermekeik apja után kezdett áhítozni, ő még mindig a babáinak viselte a gondját. Sosem vadászott egy apukára maga mellé, tudta, hogy idővel el fog jönni az ő nagy Ő-je, és akkor majd ketten fognak együtt babázni tovább. Sokan ki is nézték ezen jámbor életfelfogása miatt, s az anyukája is sokszor megmondta neki, hogy dobja már ki azokat a penészes fejű rongydarabokat, de nem hallgatott senkire. Biztos volt a saját igazában, s hogy olyan egyszerű az élet, mint ahogy ő gondolja.
Idővel be is igazolódott, hogy elmélete, miszerint el fog jönni az ő hercege, nem teljesen hülyeség. Éppen hazafelé tartott, s azzal a gondolattal nyitott be a csendes házba, hogy meg kell etetnie a babáit, mikor feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Hogy reszketeg lehelete a szeme előtt úszik tova, s még a családi fotókról is elmenekültek a múltban ragadt képmásaik. Kérdőn ment hát tovább, egyenesen a konyha felé tartva, s hiába borzongott bele minden lépésbe, lábai rendíthetetlenül meneteltek. Az ajtóban megállva már állt a karján a szőr, ég felé szálló sikítással, szíve viszont még is csak egyre gyorsabban és nehezebben kalapált. A frissen mosott padlón, a felmosó mellett hevert anyja, riadtan, kigúvadt szemekkel. Biztosan megijedt, hogy rajtakapták, amint a vizes padlón fekszik – pedig mindig ő mondta, hogy még csak rálépni sem szabad –, így elkezdett levet ereszteni. Fölötte viszont nem ismerős állt, hogy sajnálkozva bámulja, hanem egy addig ismeretlen régi ismerős. Úgy tűnt, van rajta ruha, de mintha mégsem lett volna, hisz csak a feketeség örvénylett körülötte néha-néha alakot öltve. Ujjpercei szorosan fonódtak egy ódivatú kasza felé, amiről még csöpögött a friss borostyán, arca pedig egyenesen rá szegeződött. Szája helyén kényszeredett mosoly ült, szemeiben csak a fájdalmas szomorúság látszott, s valaki annyira visszanyomta az orrát a fejébe, hogy csoda, ha levegőt kapott rajta. Egyből érezte ott, a konyhaajtóban állva, hogy ez egy nem mindennapi találkozás, s most talán megtörténik az, amire már régóta várt. Talált magának valakit, akivel babázhat az idők végezetéig.
‒ Nem is félsz tőlem? – tárta szét a kezeit az alak hitetlenkedve, mire megcsóválta a fejét.
‒ Szeretsz babázni?
‒ ... Hogy mi?
‒ Azt kérdeztem szereted-e a gyerekeket – erősködött, mire a vendég kényelmetlenül keresztbe tette csontkarjait.
‒ Persze, hogyne – vonogatta a vállát, mire érezte, hogy egy nagy kő esik le a szívéről. Szóval még is csak ő az, elérkezett a nagy nap, amikor megismerkedhet az ő hercegével!
Szép is lenne, ha így érne véget a történetük, nem?
Az eleje valóban mesébe illő volt, de hát mit várjon az ember az ember az élettől? Ne sokat, mert csalódni fog. Ő is csalódott, de még mekkorát, mikor kiderült, hogy az ő nagy hercege nem más, mint egy átlagos ember. Egész nap csak dolgozott, folyton temetésekre járt, vagy csinálta őket, és mikor otthon volt, akkor is csak a munkáról tudott beszélni. Mikor bezzeg a temetőben volt, hogy meglátogassa pár régi barátját, azokkal tudott órákon keresztül cseverészni. Neki meg mi maradt? Otthon a sok házimunka, a sok babával. Azt hitte milyen szép és jó élet lesz ez, de kiderült, hogy csak bemesélte magának, csak megbolondították. Nem volt élet az ilyen, egyedül a babák tartották tőle vissza, hogy összepakoljon, és otthagyjon mindent a francba. Mert na babából, abból aztán volt elég. Kedvese egyetlen jó tulajdonságaként vett neki, ó, de még mennyit! És nem is akármilyeneket, egytől-egyig igazi porcelán babákat, pont olyanokat, amikre kiskorában vágyott. Volt mindegyiknek szép ruhácskája, tudta fésülgetni a hajukat, s mikor éhesek voltak megetette őket. Mondjuk elég sokat voltak éhesek. De ez nem változtatott a tényen, hogy mennyire, de mennyire szerette őket.
Így élte le érdektelen életét, a babáival, a kedvesével, s a csillagokkal, kik továbbra is meghallgatták kívánságait, és valóra váltották. Így történt az is, hogy mikor eljött az ideje, végre ledőlhetett a halálos ágyára.
‒ Vigyázz majd a babákra. De ne adj nekik túl sokat enni, mert elhíznak – kötötte ki a kedvesének, ki idegesen járkált fel s alá.
‒ Nem fogom hagyni, hogy meghalj! – hajtogatta sokadszorra.
‒ Nem hinném, hogy ez így működik...
‒ Én vagyok a halál, édesem. Én döntöm el, hogy működik ez – kérte ki magának, amitől már igencsak feldühödött, így fel is pattant az ágyból.
‒ Igen?! Úgy gondolod csak a te szavad szent? Hogy csak a te döntéseid számítanak? Mindig ezt csinálod: semmibe veszed, hogy én mit akarok – hisztizett kikelve magából.
‒ De hát én csak-
‒ Ne hápogj itt nekem, mert olyat kapsz, hogy nyulat fogsz – kapta le a lábáról a papucsot, és fenyegetően lengette a levegőben. – Végeztem veled! Ha meg akarok halni, meg is fogok, nem tehetsz ellene semmit.
‒ Nehogy azt hidd! Akkor a babáid így is úgy is velem maradnak! – vágott vissza a kaszája mögé bújva, mire már tikkelni kezdett a szeme. Ilyet mondani a babái előtt, ilyen zsarnokságot... Nem csoda, hogy elszakadt nála a cérna, s addig lengette a papucsot a levegőben, míg a kasza csörömpölve dőlt el a kedvese élettelen teste mellé.
‒ Látod, hogy igazam lett? – vonyította neki. – Senki sem veheti el a babáim! Majd összepakolva őket útnak indult, hogy végre azt tehesse, amit szeretne, amire már megfáradt lelke vágyik. Viszont mivel a kaszát elfelejtette magával vinni, s az enyészeté lett, erre már sosem kerülhetett sor. Kénytelen volt a babáival bolyongani a világban, mint a függetlenség halhatatlan megtestesítője, s rázni az öklét a csillagok felé. Mert azok tehettek mindenről, azok értettek félre mindent, s adtak neki örök életet, a boldog halál helyett.
