Meant to be yours 2

11.

November másodika, Reiko születésnapja. Sosem gondoltuk volna, hogy a napot egy roppant eseménydús hajnal fogja követni.

Minden azzal kezdődött, hogy elmentünk anyáékhoz.

Reiko nem szeretett volna nagy bulit csapni, ezért csak szűk családi körben ünnepeltünk. Anya ünnepi menüt készített, volt leves, sülthús és egy hatalmas csokitorta is. Reiko boldognak tűnt. Igazán boldog sötét aurát árasztott magából. Nem is tűnt annyira ijesztőnek. Mosolyogva fogadta az ajándékokat, amiket kapott. A tabletet, amit anyuék vettek neki, a fekete virágmintás noteszt hozzáillő tollal és nyaklánccal tőlünk (az egy külön történet, hogy egy direkt darkos dolgokra specializálódott boltban bukkantunk rá, és akkor fogadtam meg, hogyha nem akarok idő előtt elhalálozni, messze elkerülöm az ilyen helyeket), valamint a rajzokat, amiket a gyerekek készítettek neki.

Ebéd után az ikrek kezdtek düledezni, ezért lefektettük őket aludni, mi pedig a nappaliban ültünk le beszélgetni. Azonban hamarosan csak hárman maradtunk. Apán látszott, hogy fáradt, anyu pedig elkísérte. Aggódva figyeltem őket, amikor elhagyták a helyiséget. Apu nagyon sápadt volt, amióta csak megérkeztünk. És gyanítom, hogy nem miattunk vesztette el hirtelenjében minden színét.

Rá is kérdeztem Reikora.

- Reiko, minden rendben apával?

- Miért kérdezed? – nézett rám érzelemmentesen, kissé kikerekedett szemekkel, ami a húgom nyelvén annyit tesz, hogy csodálkozik.

- Nem nézett ki túl jól – sóhajtottam.

- Nem tudom – gondolkozott. – Már ilyen egy pár napja. Szerintem a munkahelyi stressz. Hallottam, hogy valami ilyesmiről beszélgettek anyával. Szóval, szerintem semmi különös.

- Akkor jó – biccentettem kissé rezignáltan. Úgy is legyen...

- Na és – köszörülte meg a torkát Sora, mire biztosra vettem, hogy új témát akar feldobni. – Hogy van Yuki?

Reiko arca, majd' hogy nem, szó szerint felgyulladt. Zavartan gyűrögette a pólója alját.

- N-nem tudom.

- Nem tudod? – csodálkoztam. – Ne aggódj, tudunk rólatok, szóval nem kell titkolózni – próbáltam bíztatónak tűnni.

- Nem, tényleg nem tudom – rázta a fejét. – Már nem vagyunk együtt.

Sora tágra nyílt szemekkel meredt rá, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány.

- De hát, múltkor, amikor Yuki nálunk volt... - motyogtam magam elé. Tényleg eddig tartott volna a nagy románc?!

- Közös megegyezés alapján döntöttünk így – sóhajtott Reiko. – Rendesen átbeszéltük a dolgokat, és így tartottuk a legjobbnak. Ha két év múlva is megvan az a bizonyos szikra, akkor, talán megpróbáljuk újra. Hisz én még nagyon fiatal vagyok, és ő is szeretne még egy ideig a karrierjére fókuszálni.

Nemhiába gondoltam azt mindig is, hogy Reiko érettebb, mint a korabeliek. Már most is úgy beszél, mint egy felnőtt!

- Szóval valójában egy nagyon hosszú szünetet tartotok – értette meg Sora.

- Annak is nevezhetjük.

- És hogy bírod? – kérdeztem, megpróbálva kiheverni a kisebb sokkot.

- Még nem olyan rosszul – vonta meg a vállát.

- Értem – dünnyögtem.

- De várjatok. Mégis honnan tudtok róla??