Meant to be yours 2

9.

Szórakozottan pakoltam be a mosógépbe a ruhákat, miközben a fürdőkádban játszó Hikarit hallgattam. Az ajtó nyitva volt, így néha vetettem egy-egy gyors pillantást a konyhában ülő Sorára, aki a laptopján pötyögött valamit.

- Apu! – szólított meg hirtelen Hikari. – Mikor szedik le ezt a vacakot? – emelte meg a begipszelt bal kezét. Kissé mókás látványt nyújtott a ráhúzott zacskóval, ami azért kellett, hogy ne kapjon vizet.

- Még pár hét, kincsem.

- Olyan sok?! – fakadt ki. – De egy kézzel nem tudok játszani! És Kou sincs itt!

Kezdtem rájönni, hogy kislányom elég rosszul viseli a jelenlegi állapotát. Pedig még nincs egy hete, hogy a baleset történt.

- És ti sem értek rá – folytatta. – Mindig van valami más dolgotok, amíg fürdök!

Erre nem tudtam rácáfolni.

- És mi lenne, ha csak gyorsan megfürödnél? – tanácsoltam.

- Akkor sem tudok egy kézzel játszani!

Hikarival képtelenség vitatkozni. Ezért jobb hagyni a dolgokat.

Miután elindítottam a mosást, segítettem neki kiszállni, majd belecsavartam a lila cicafüles köntösébe, a zacskótól pedig megszabadítottam. Sietve indult a szobája felé, remélve, hogy lefekvés előtt még lesz ideje Kouval játszani. Átbattyogtam a konyhába, és megálltam jóbarátom, a hűtő előtt. Sora annyira belemerült abba, amit csinált, hogy nem is vette észre, ahogy egy megpakolt tányér sütivel angolosan távozom. Átmentem a szobánkba, majd lehuppantam az ágyra. A tálat az éjjeliszekrényre helyeztem, amíg az ölembe vettem a laptopomat. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd hosszas keresgélés után elindítottam egy filmet. Effi Briest. Történet egy fiatal lányról, akit hozzáadnak egy nála húsz évvel idősebb férfihoz, és szembesülnie kell a kor társadalmának kegyetlen bírálatával.

Az utóbbi időben valamiért minden filmen sírok. Vagy a boldogságtól, meghatódottságtól, hogy minden jóra fordult, vagy a szomorúságtól. Jelen esetben ez utóbbi történt. Az utolsó szelet sütimet is befaltam, és könnyezve figyeltem a film utolsó jeleneteit. Pont ekkor nyitott be Sora, aki döbbenten meredt rám.

- Wataru? Mi a baj? Miért sírsz? – bújt oda hozzám sietve.

- A tábornok meghalt – szipogtam, és még jobban rám jött a sírhatnék. – Pedig olyan jól összeillettek! De Effi nem is szerette! És most társadalmi kitaszított lett, pedig a többiek sem jobbak! – próbáltam értelmes mondatokat összerakni, de közben azon fáradoztam, hogy elállítsam a könnyeimet.

- Azt hittem már, komoly a baj – nyugodott meg. – Ezek szerint csak filmet néztél – simogatta meg a fejem.

Szipogtam még párat, majd elővettem egy zsebkendőt, hogy ki tudjam fújni az orromat.

- Nem tudom, mi van velem. Az elmúlt időszakban az összes nézett filmemen sírtam – magyaráztam.

- És még mindig nem hagytál fel a nassolással – tévedt a tekintete a mellettem fekvő tányérra. – Valamint, meg kell jegyezzem, egyre többet falsz.

- Biztos a hormonok...

- Csak nem terhes vagy? – viccelődött.

- Hogy is lenne lehetséges – sóhajtottam fel.

- Pedig egyáltalán nem bánnám – dőlt a vállamnak.

- Hidd el, én se – mosolyodtam el.

Csendben meredtünk magunk elé, amikor halk kaparászás jött az ajtó felől.

- Ah, Tündérke. Ma te vagy a soros – nézett rám Sora.