Valentin-napi nyomozás [Befejezett]

2

Tudod milyen érzés arra ébredni, hogy valami iszonyúan töri az oldaladat? És akkor el kezdesz tapogatózni a takaró alatt, hogy miféle idegenlégiós követte el ezt a felségsértést. A kezed odaér hozzá és félálomban konstatálod, hogy ez a valami kemény, hideg és baromira szúrja az oldalad. Aztán egyszer csak kipattan a szemed és úgy ülsz fel az ágyban, mint valami hédermennykő, mert beléd hasít a felfedezés: ez egy toll. A tollal írni szoktak. Ha tollal aludtam, akkor este írtam. Ha este írtam, akkor bizonyára naplót írtam. Ha este naplót írtam, akkor mostanra sikeresen legyártottam egy harmonikát.

Katasztrófa erre felkelni. De tényleg! Ünnepélyesen fogadom, hogy többet nem fogok naplóírás közben bealudni. Így is ma percekig kerestem a takaró alatt és mire meglett persze hogy meg kellett szólalnia az ébresztőmnek.

Szóval így indult a reggelem. Nagy durcásan kimásztam az ágyból, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Belenéztem a tükörbe és Hófehérke vén banyája mosolygott vissza rám. Ha Janikovszky Éva ilyen tükörképet látott volna viszont reggel, biztos nem lett volna olyan vicces hangnemű A tükör előtt.

Arcot mostam, kikeféltem a szénakazlat és magamra rántottam az első ruhadarabot, ami a kezembe került. Végül újra belenéztem a tükörbe: most csak Szörnyella de Frász kacsintgatott vissza, szóval egy „falura jó, városban meg úgyse nézik" jelmondattal indultam meg a konyha felé.

Az asztalon cetli fogadott – az ilyesmi mindig rosszat jelent:

Apával el kell intéznünk valamit a megyeházán. Legkésőbb hatra itthon vagyunk. Készíts reggelit, de le ne késd a buszt! Az ebéd a hűtőben a 2. polcon van és itthon ne hagyd a kulcsod! Puszi, anya.

Szeretem a családomban, hogy mindig mindent előre megbeszélünk...

Három percem volt összedobni valamit, úgyhogy végül egy zsíroskenyér elnevezésű kiadós reggelire voksoltam, aztán jöhetett a szokásos „hogyan érjünk le 1 perc alatt az 5 perc sétára lévő buszmegállóhoz" című reggeli sprintem.

A tornatanárom iszonyat büszke lenne rám, ha látná – a torna órákon nyújtott teljesítményem alapján fix, hogy nem akarna hinni a szemének. De persze én is büszke vagyok a tudatra, hogy buszt még sose késtem le.

A buszmegállóban egy lelket se láttam. Ilyenkor mindig két dolog jár a fejemben:

1. mindenki késik

2. elment a busz

Ránéztem a karórámra: 6:57. Az nem létezik, hogy ilyen hamar elment volna! Aztán épp, amikor odaért a busz, megláttam a lélekszakadva rohanó Révész Katát, és szó, ami szó jól esett a lelkemnek, hogy most nem csak engem néz hülyének a fél falu, amiért nem tudok időben elindulni otthonról.

A buszon aztán Katával a leckét elemezgettük, pontosabban elemezgettem, mert Kata megint nem írt le semmit.

A gimi elé érve újra áldani kezdtem a csúszós köveket és a februári fagyokat – igen: már megint hasra estem. De ez most szerencsére végképp nem volt ciki, hisz Katán kívül nem látta senki, leszámítva persze az összes gimist. Égő arccal próbáltam feltápászkodni, amikoris odaugrott Balázs és lovagiasan felhúzott – na ettől már tényleg olyan voltam, mint a paradicsom.

Ezek után csoda-e, hogy amikor beléptünk a gimi ajtaján és lenéztem a földön lévő rácsra, mindjárt az jutott eszembe, hogy tavaly ballagáskor ide szorult be a magassarkúm, és majdnem mezítláb mentem tovább? Aztán a lépcsőre érve végig azért szurkoltam, hogy csak nehogy most is hanyatt essek. Balázs mögöttem jött, szóval el lehet képzelni, milyen következményekkel járt volna, ha ismét dobok egy hátast. Persze ehhez már iszonyatosan balszerencsésnek kell lenni, de rólam köztudott, hogy nem ismerek lehetetlent.

Az osztályom előtt elbúcsúztam Balázstól és paprikapiros arccal még egyszer köszönetet mondtam neki. Eközben felfedeztem, hogy két osztálytársam a korlátnál állva nagy vigyorogva engem bámul. Erre persze mindjárt a Szörnyella de Frászos kinézetem jutott eszembe és besiettem az ajtón.

Az osztályban még csak nyolcan voltak, a többiek az épületben császkáltak valamerre. Az asztalomhoz érve boldogan konstatáltam, hogy most Bia az én székemet is levette. Ránéztem a rózsára és a csokira az asztalon, letettem a táskám és nyugodt szívvel leületem.

Aztán egy negyed másodperccel később:

„Rózsa???!!! Csoki??!!! Valentin-nap vaaaann!!! Most valaki tényleg meglepett!!! Ez annyira aranyos... és romantikus... és vííííííí!!!! Hurrááá!!!"

Anti szerint olyan képet vágtam, mint aki most nyert öröklakást az édenkertben. Már szinte attól félt, mindjárt elrepülök. Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Elképesztően euforikus pillanat volt. Csak ültem ott és vigyorogtam, mint a vadalma. És közben azt kántáltam magamban:

„Valentinnap. Rózsa. Csoki. Nekem. Víííí!"

Hát igen, mint egy ovis... Aztán tíz perc vigyorgás és örömködés után, végre megfogalmazódott bennem a nagy kérdés: DE MÉGIS KITŐL KAPTAM? Mert oké, hogy a rózsához egy cetli volt erősítve: Anikónak felirattal, de ebből aztán nem épp kézenfekvő, hogy ki az én valentinom.

Aztán amikor már nagyjából kijózanodtam, végre feltűnt, hogy mindenki nagy kíváncsian engem bámult. Na meg persze az se mellékes, hogy Anti már jó pár perce köszörülte a torkát, hogy észrevegyem.

Asszem a mai napom már tényleg csak a paradicsompiros arccal vigyorgásból fog állni... A csokit gyorsan besüllyesztettem a táskámba, a rózsát meg finoman eltüntettem a padban, aztán a többieket figyelmen kívül hagyva Antival együtt eltűntünk a mosdóban. Még szerencse, hogy ilyenkor reggel szinte mindig üres.

Már tényleg fogalmam sincs, hogy mit zagyváltam össze azalatt a nagyjából tíz perc alatt, amit ott töltöttünk, de arra szilárdan emlékszek, hogy vagy fél milliószor feltettem Antinak a kérdést:

- Szerinted kitől kaptam??!

Ő barátnőhöz híven mindent megtett, hogy lenyugtasson, persze nem sok sikerrel, hisz az ő oldalát is jócskán fúrta a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet a titkos lovagom.

Izgatott bájcsevejünknek végül a csengő vetett véget. Megegyeztünk, hogy oroszon írunk egy listát a szóba jöhető srácokról.