Narnia mágikus uralkodói

Aslan és a Farkasölők

Ez idő alatt Edmund meglátta a boszorkány valódi arcát. Látta hogyan változtatott egy családot kővé csak mert azt mondták, hogy a Mikulástól kapták az ételt. Látta ahogy a télből lassan, de biztosan tavasz lesz és a királynő sipítozását hallgatta. Ahogyan a fák alatt gyalogoltak, még a napfény is zöldebbnek tűnt egy még egy méhecske is zümmögve eltévedt az orruk előtt.

-Ez nem csak egyszerű olvadás – torpant meg váratlanul a törpe. – Ez maga a TAVASZ! Mit tagadjam? A telednek befellegzett! Mindez Aslan műve.

-Ha valaki még egyszer kiejti ezt a nevet, esküszöm, hogy megölöm! – sipítozta a boszorkány. – Megölöm!

Megállás nélkül gyalogoltak. Csakis Hermione varázslatának köszönhették, hogy kabátjuk meleg és egyben volt.

Nem szóltak egymáshoz, de az út elején alig bírtak magukkal:

-Nézd, itt egy jégmadár!

-Ide süss, harangvirágok!

-Mi ez a bódító illat?

-Te is hallod a rigó énekét?

Most viszont néma csendben mentek a sűrű bozótokon és a nagy, mohos tisztásokon át. Volt, ahol meredek sziklák magasodtak előttük. Az út szélén ribizli – és galagonyabokrok illatoztak. Meglepődtek, amikor hirtelen eltűnt a tél és az egész erdő tavaszi ruhát öltött. Mióta a hó és jég olvadásnak indult tisztában voltak azzal, hogy a varázserő már nem hat. Sőt a három mágiával rendelkező személy érezték is a levegőben. Már nem siettek túlságosan, több és hosszabb pihenőt engedtek meg maguknak. Persze ennek ellenére rettentően fáradtak voltak. Maguk mögött hagyták a nagy folyót, és jobbra – vagyis délnek – fordultak.

A Kőasztal felé tartottak. Nem ez volt a legrövidebb út, mégis ezt választották, mert az olvadás óta egyre veszélyesebb lett a megduzzadt, sebes sodrású folyó mellett haladni. a Rohanó, sárgás, iszapos folyóba könnyen belecsúszhattak volna.

Az idő sietve haladt, a nap alacsonyabban állt, és bíborfény ömlött szét a tájon. Az árnyékok hosszabbra nyúltak, a virágok összezárták szirmaikat.

-Már egészen közel vagyunk! – bíztatta az elcsigázott csapatot Hódpapa.

Fölfelé vezette őket a meredek hegyoldalon, miközben lábaik puha mohaszőnyegen tapostak. Ez az utolsó, alkonyi hegymászás teljesen kifullasztotta őket. Mikor fölértek megálltak. A következő látvány tárult a szemük elé: nagy füves térségre a jutottak, ahonnan minden irányba – amerre csak a szem ellátott – végtelen erdő terült el. Messze kelet felé valami mozgott és csillogott.

-Fogadok, az ott a tenger! – suttogta izgatottan Peter Lucy fölébe majd Selenáéba aki csak mosolyogva válaszolt.

-Tudod még sose voltam a tengernél és egyszer szívesen elmennék oda.

A hegytető közepén állt a Kőasztal. Félelmetesen nagy, szürke kőtábla volt, ami négy kisebb, laposra csiszolt kőlábon nyugodott. Nagyon réginek látszott. Különféle figurák és vonalak voltak rávésve. Talán egy ismeretlen nyelv betűi lehettek.

A másik érdekesség egy sátor volt a tisztás közepén. De milyen gyönyörű sátor volt! A lenyugvó nap sugarai éppen megvilágították. Az anyaga sárga selyem, karmazsin és bársony volt, amit vasszögekkel erősítettek a földhöz. A magasban egy hosszú rúdon zászlót lobogtatott a szél. Ugrani készülő oroszlánt hímeztek a közepébe. Míg a látványban gyönyörködtek muzsika ütötte meg a fülüket. A hang irányába néztek. Végre láthatták őt, aki miatt elindultak.