✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Tizenharmadik fejezet: Hiba a tervben

 – Hogy mibe keveredtem...? – kérdezte halkan, gyanakodva Lucy. – Ezt meg hogy érti?

Dumbledore együttérzően felsóhajtott. – Nem is tudja, mekkora fájdalom nekem, hogy nem sikerült megvédelmeznem a miniszterünk fékezhetetlen megalomániájától! Ha valaki, hát maga, Lucy, igazán nem érdemelte meg, hogy belegabalyodjon ebbe az egészbe; sem azt, hogy Mr. Weasley meggondolatlanul a nyakára hozza Rakepicket, akit immár évek óta hiába próbálok elkapni...

A boszorkány az ajkába harapott. – Mennyit tud? – kérdezte halkan.

Dumbledore szelíd mosollyal nézett rá. – Nos... a teljes – és talán kissé szerénytelen – igazság úgy hangozhatna, hogy mindent... ám mint annyi tehetséges, ám csúfos véget ért mágus példája is bizonyítja, a szerénytelenség aligha kifizetődő; ezért maradjunk annyiban, hogy legalább annyit, mint maga.

– Remek! – sóhajtott Lucy. – Nézze, professzor úr, engem nem érdekel ez az egész széfes-titkolózós-egymást átverős dolog. Én csak a pénzemet akarom, meg hogy visszamehessek Erdélybe... de a főnököm, Bogrod hallani sem akar róla.

– Nem csodálom! – Dumbledore szeme gunyorosan megcsillant. – Bogrod sokat köszönhet a maga sikerének, s mára alighanem belátta, hogy fontosabb szerepet is oszthat magára, mint a bűnbaké. Csak éppen túl sokat tud... – Dumbledore most már nem mosolygott. – Azt hiszem, ha nyugodt életre vágyik, valóban itt az ideje munkahelyet váltania – dünnyögte.

– Miért olyan fontosak azok a széfek? – kérdezte Lucy. – Mi van bennük, ami ennyire kell Caramelnek?

– Hogy mi van bennük? – Dumbledore kacsintott. – Banális válaszom minden bizonnyal csalódást okoz magának, ám a válasz egyszerűen... arany. Felfoghatatlan mennyiségű arany, több, mint amennyi a Minisztérium összes adósságát kiegyenlíthetné a Gringotts felé.

Lucy akaratlanul is visszaemlékezett a miniszter Bogroddal folytatott beszélgetésére, amit Bill meg ő kihallgattak. Akkor nem úgy tűnt, hogy Caramel túlságosan díjazná a pénzvisszafizetés ötletét: eddig bele sem gondolt ebbe az egyértelmű ellentmondásba. Nem akaródzott azonban elmesélnie az esetet Dumbledore-nak, így csak annyit mondott:

– De hát a Sequestrum minden vagyonával együtt a Gringottsé! Még ha valami borzalmas átok zárja is le azokat a széfeket, a kobldoknak akkor sem érné meg hagyni, hogy a Minisztérium a saját aranyukkal fizesse ki őket...

– Jómagam is így gondolom – felelte Dumbledore –, és mégis... Ragnuk igazgató úr késznek mutatkozik elengedni az adósságot, amennyiben az átoktörők sikeresen kinyitják a széfeket – és persze, amennyiben a Minisztérium varázslénypolitikája javulást idéz elő a koboldok helyzetében. – A professzor diszkréten felkuncogott. – Szegény jó Cornelius... a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám, hogy a pálcahasználat jogáról kelljen vitatkoznia egy kobolddal!

– Pandora szelencéje, mi? – dünnyögte Lucy. – Caramel kinyitotta, és most sorra bújnak elő belőle a kellemetlen dolgok...

– Pompás hasonlat – bólintott Dumbledore. – Tudja, a miniszter úrral gyakran vannak véleménykülönbségeink, jelen helyzetben azonban elismerte, hogy a segítségemre szorul. Több gyakorlatom van a koboldokkal való alkudozásban, mint neki, ezért is egyeztem bele, hogy közvetítőként lépjek fel a Ragnukkal folytatott tárgyalásain.

– Csak ezért? – szaladt ki Lucy száján. – Kizárólag, mert egy fafejű bunkónak tartja?

– Mindig olyan erősen fogalmaz! – felelte könnyedén a professzor. – Én inkább úgy mondanám, aggódom, hogy Cornelius tovább talál nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér.