Negyedik fejezet: Három százalék

819 76 256
                                    

A következő hónapok az irodai munkát kísérő monoton, zsibbasztó egyformaságba fulladtak. Lucy minden reggel félholtan botorkált ki a zsebkendőnyi konyhába egy bögre teáért (a kávét ugyanis ki nem állhatta), és a következő fél órában mindent megtett, hogy átalakuljon a Gringotts-beli csinos, cserfes titkárnővé, aki minden héten más virág illatát árasztotta, és akinek az asztalánál gyakran akkor is kígyózott a sor, ha több más ügyintéző szabad volt – többek között azért, mert megduplázta a formanyomtatványok kitöltésének átlagos sebességét.

Lucy egy saját bűbájnak köszönhette a sikerét, melyet a folyamatos használat és a helyben kiküszöbölt buktatók csiszoltak tökéletesre. Még első munkanapjai egyikén csente el Bogrod asztaláról az adatrögzítés helyes sorrendjéről szóló tizenöt oldalas folyamatábrát, majd – miután egy futó pillantással megállapította, hogy sem kedve, sem ideje nincs akár csak elolvasni azt –, egy egyszerű másolóbűbáj működéséből kiindulva úgy bűvölte meg az asztala szélén álló üres irattömböt, hogy annak lapjai egyetlen pálcaintésre, az asztalához tévedők igényei és szükségletei szerint töltsék ki magukat. Ragnuk engedélyével később hozzárendelhette az összes kapott adatot a széfekhez, így ha valaki felmutatta a széfe kulcsát és bediktálta a hozzá tartozó számot, Lucy pennája máris szorgos körmölésbe kezdett. A boszorkány kiadós fizetésemelést kapott ezért a mutatványért, amin nem győzött mulatni magában – az igazgató, és a sebtében összeverődött, tíz másik goblinból álló bizottság előtt ugyanis mindössze annyival indokolta meg újítása szükségességét, hogy utál egész nap papírokat töltögetni. Az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban Lucy egyáltalán nem haladt, a Bogrodtól kapott titkos megbízása volt. Az első hetekben semmit sem talált a munkatársaival kapcsolatban, ami akár a leghalványabb gyanúra is okot adhatott volna, hacsak nem azt, hogy egyes koboldok elkezdtek előre köszönni neki.

Aberforth jóslata, miszerint a bátyja megkeresi majd őt, nem teljesedett be; Lucy munkába állása óta egyszer sem látta Albus Dumbledore-t, és Bogrod egy szóval sem utalt rá, hogy az igazgatónak bármi köze lenne a titokzatos lezárt széfekhez. Lucy még május elején, egy dohányzóban elcsípett beszélgetésfoszlányból szerzett tudomást róla, hogy Dumbledore-t a Titkok Kamrájával kapcsolatos botrány és az azt kísérő merényletsorozat miatt felfüggesztették, a helyét pedig a Minisztérium által kijelölt felügyelőbizottság vette át. A boszorkány azonban nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a hírnek; Dumbledore-t csak az ő roxfortos évei alatt kétszer függesztették fel, és mindkét ízben hetek alatt visszatalált a katedrára.

A nyár folyamán Lucy hozzászokott, hogy reggelente átfutja a Reggeli Prófétát; lakótársa, Merula ugyanis előszeretettel járatta az újságot, annak ellenére, hogy sosem volt ideje a megfelelő napon elolvasni azt. Lucyt eleinte zavarták a Rókalyuk koszos ablakán kopogtató baglyok, de hamar összebarátkozott velük: először a kényes gyöngybagollyal, ami hétfőn, szerdán és pénteken, majd az uhuval, ami kedden, csütörtökön és szombaton érkezett. Vasárnaponként pedig, amikor a Próféta szerkesztősége pihenőnapot tartott, szinte hiányzott neki, hogy egy madár sem kortyol bele a teáscsészéjébe.

Így telt el május, június és július. A hónap vége aztán Lucy gyomrának fájdalmas összerándulását hozta, a huszonnegyedikei Próféta címlapjáról ugyanis maga Bill Weasley mosolygott rá három ismerős piramis elől, népes családja körében, akik egy nyereményjáték keretében lehetőséget kaptak, hogy meglátogassák őt. Bill és legidősebb öccse, Charlie a képen lazán karolták át egymás vállát, amitől Lucy csak még rosszabbul érezte magát. Sokáig elnézte a két arcot, azon tűnődve, vajon őszinte-e a mosolyuk, vajon tényleg csak egy időre állt-e közéjük...

Ahogy tovább nézegette a képet, feltűnt neki, mekkorát nőtt a többi gyerek, mióta utoljára látta őket. Percyből már majdnem férfi lett – a tekintete komolyan csillogott szögletes szemüvege mögött, és lerítt róla, hogy szívesebben töltené az idejét egy irodában, mint a forró sivatagban. Fred, George és Ronald Lucy megdöbbenésére egyforma magasak voltak, a kis Ginny pedig (aki már szintén roxfortos korú lehetett) csinos, vékony anyagú talárban és két copfba font hajjal állt szülei mellett. Mr és Mrs Weasley fölött alig járt el az idő; integető alakjukat nézve Lucy szinte hallotta a hangjukat, látta a gesztusaikat. Mrs Weasley sosem kedvelte őt (minden adandó alkalommal elmondta neki, hogy túlságosan szabadszájú, és meg kellene tanulnia főzni), Mr Weasleyvel azonban mindig is kiválóan megértették egymást, arról nem is szólva, hogy egy garázsnyi elkobzott vagy kidobásra ítélt mugli tárgy elvarázslása száradt a lelkükön.

✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)Where stories live. Discover now