Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

X.

- Szóra sem érdemes – válaszul bólintottam és kihátráltam a szobából.
Irány Nickhez, hogy jelentsek szóban, aztán majd írásban is, ha lesz időm megírni.

A liftből kilépve füleltem, hangokat keresve, de csend honolt az emeleten. Amikor utoljára itt jártam, nagyjából egy évvel ezelőtt talán, akkor Nicknek volt itt valahol egy irodája.Megpróbáltam emlékezetből elnavigálni, de nem kötöttem ki sehol.
Nagyjából fél órája bolyonghattam, mikor szemből Carol közeledett felém, akivel történetesen nem akartam találkozni, de már késő lett volna sarkon fordulni anélkül, hogy kérdőre vonna. Az egyik egyszerű fekete rövidujjú felsőm volt rajta, és a paperbag nadrág, amiben érkezett, vagy amit egy kirakati báburól lopott le megérkezése után. Ki tudja. Haja szabadon hullámzott, és a felső tökéletesen kiemelte a dekoltázsát, komoly erőfeszítésembe került, hogy ne bámuljam meg illetlenül.
- Szia – köszönt félszegen, ujjait tördelve, láthatóan zavarban volt. Nem értettem.
- Szia – köszöntem zavartan, nem igazán tudva, mit is kéne szólnom.
- Jól vagy? – tette fel a kérdést, nagy nehezen, megtalálva fürkésző pillantásomat. Amint a szemembe nézett, indokolatlanul elpirultam.
- Igen, persze. Tudod, csak majdnem megöltem egy istent, nem nagy dolog –próbáltam némi humorral oszlatni hirtelen keletkezett zavarodottságomat.
- Nem erre értettem – mondta. Megráztam a fejem. Derékig érő loboncom újból kiszabadult a hajgumiból, amivel próbáltam felkötni, és kócosan az arcomba hullott.
- Édes jó Istenem, hogy én ezt miért is növesztettem ekkorára?! – ráztam megdühösen a fejem. A hajgumi elszakadt és nincs nálam másik. Káromkodtam magamban egy cifrát.
- Mert gyönyörű és kiemeli a szemed színét – szemeim valószínűleg nagyon elkerekedhettek, mert Carol villámgyorsan témát váltott. Most bókolt nekem?
- Ööö, szóval én a pánikrohamodra gondoltam, de látom kutyabajod. Nekem most...most van egy kis dolgom, majd még összefutunk úgyis – mondta, és hatalmas léptekkel távozott. Én lecövekeltem a folyosón és nagyon erős gondolkodásba kezdtem. Mi a fene volt ez?
Majd tudatosult bennem, hogy nincs időm ilyen dolgokon elmélkedni. Már van egy előttem álló probléma, ami a teljes kapacitásomat leköti. És itt van Loki is. A mészáros. Aki megölte a szüleimet és én mégis megmentettem az életét. Miért? Csak azért, hogy ne legyek gyilkos? A SHIELD kötelékében fegyvereken is dolgozom. De az teljesen más, mint a saját kezemmel elvenni valaki életét, valószínűleg ezért érintett ennyire rosszul ez a helyzet. Megérdemelte volna, ha meghal. A Föld lakossága kitörő örömmel fogadta volna a hírt, meg a többi univerzumok is. Miért hagytam életben? Semmi racionális magyarázat nincs rá. Strange szerint miattam mentette meg a jötünheimit. Miféle beláthatatlan következményektől akart megóvni? És mit forral a fejében az az őrült? Úgy bámult, mintha máris tudná, milyen módokon fog megkínozni felépülése után. Félnem kéne? A bolygónak kéne félnie?
Lehunytam a szemem. Ezer kérdés cikázott át a fejemen, ezer megválaszolatlan kérdés. Vettem pár mély levegőt és falat emeltem közém és a kérdések közé. Nincs most időm ilyenekre, tényleg nincs. Majd egyszer lesz.
Céltalan barangolásom közben megleltem Nick szobáját, de csak azért, mert nyitva volt az ajtaja.
- Kopp-kopp – üdvözöltem. Az ágyon ült, gondterheltnek tűnt. Hangomra megrázkódott és felnézett. Gyenge és egyáltalán nem őszinte mosolya mindent elárult. Becsuktam az ajtót. Beljebb merészkedtem és lehuppantam az ágyra mellé. Az utóbbi időben olyan távolinak éreztem. Hiányzott a társasága. Részben az én hibám, sőt, nagyjából hetvenkilenc százalékban az én hibám. Szemfedője nem volt rajta, ezt észre se vettem eddig. Szemei alatt a bőr püffedt volt, kialvatlanságról árulkodva.
Nem egészen két napja vagyunk itt, de már most nem úgy haladnak a dolgok, ahogyan azt ő elképzelte, vagy ahogyan én arra számítottam. A galaxisközi utazások és Loki egyáltalán nem volt bekalkulálva ebbe a kis kellemesnek szánt üzleti útba, mert most még a kérdések hátára is kérdések nőttek. És természetesen az egészet Nick akarja megoldani, mert véleménye szerint a jelenlévők között senkiben sincsen elég kompetencia ehhez. Ami sértő és arrogáns, de igaza is van valahol.
Némán ültünk egymás mellett, gondolatainkba temetkezve.
- Tudod, amikor a csata után megláttam egy kislányt a romok között a földön kuporogni, csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell védenem. Az egész város romokban hevert, mindenki fejvesztve rohangált, több százan meghaltak, több ezren megsérültek és én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy annak az ártatlan kislánynak segítsek. Ez volt az első alkalom, hogy egy emberre figyeltem és nem mindenkire. Azóta minden egyes nap amikor felkelek, azért teszek mindent, hogy téged védjelek, Katherine. Nem azért, hogy az emberiséget védjem. Nem azért, hogy New Yorkot védjem... – hitetlenül megrázta a fejét és fejét lehajtva a szőnyegpadlót fixírozta.
- És ez csak most tudatosult benned, igaz? – nem válaszolt, csak gyengén bólintott egyet. Nem tudom, miért mondja most ezt el nekem. Tudom, hogy lányaként szeret. Tudom, hogy minden egyes tettével próbál óvni. Az mondjuk meglepetésként ért, hogy én vagyok az elsődleges prioritása, de megmelengette a szívemet.
- Egy olyan szervezet élén állok, ami mindenkit véd. De így... - nem fejezte be a mondatot. A mai nap folyamán már sokadjára nem tudtam, hogy mégis mi a fészkes fene történik körülöttem és ez eszméletlenül frusztrált. Hiányzott az ellenőrzött laboratóriumi környezet, ahol Bannerrel mély lelki nyugalomban analizáltuk a világmindenséget.
- Nick, ne beszélj rébuszokban, kérlek... abból mára elegem volt. Mi a baj? Csak bökd ki, és akkor...
- Lemondok. Nyugdíjazom magam – bökte ki, és rám nézett. Én leblokkoltam. Egy összefoltozott isten fekszik a gyengélkedőn, Carol úgy csinál, mintha meg lenne buggyanva pedig hamarosan kezdeni kéne a teszteket, egy kibaszott varázskő van bennem és ha ez mind nem lenne elég, Nick úgy dönt, hogy kiszáll a SHIELD-ből. Túl sok érzelem uralkodott el rajtam, amit gyűlölök. Nem szeretek érezni. És pár hete egy idegesítő érzelmi hullámvasúttá vált az életem. Nem vagyok ura semmilyen helyzetnek már.
- Nick, szórakozol velem?! Ki fogja vezetni ezt a szart, ha nem te?! – keltem ki magamból.
- Úgy gondolod, hogy már nem vagy alkalmas a vezető pozíciódra? A nap végén nem teljesen tök mindegy, hogy miért mented meg a Földet? Meg lett mentve és kész. Ne idegesíts ezzel a baromsággal, hallani se akarok erről többet.
- Kölyök...
- Nem, nem. Nem érdekel. Ki vezeti majd helyetted, hm? Coulson? Igen, nagyszerű ember, igen, megbízható, meg mit tudom én, milyen pozitív tulajdonságai vannak még, de nem vezér alkat. Hill? Szintén ugyanez. A többiek? Még abban sem vagyok biztos, hogy jó emberek. Figyelj... ha az embernek lesz egy családja, még ha az a család aprócska is, akkor is, mindent megtesz a szeretteiért, érted? Anyámék is mindent értem tettek, tudom. Azt mondták, hogy a munka miatt jövünk New Yorkba, de természetesen tudtam, hogy miattam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy...hogy gondolom, egy szülő bármit megtesz a gyermekeiért.
- De én a Föld szolgálatában állok. Az a dolgom, hogy a Föld minden egyes emberét védjem. Döntenem kellett, kölyök.
- Ó, szerinted ez a helyes döntés? Egyáltalán, ez döntés? Igazán kétlem.Komolyan mindenkinek elment az esze, én feladom. Megyek a laborba – mondtam és kiviharzottam a szobából, mielőtt még bármit is mondhatott volna.