Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

IX.

Mikor elért a felismerés, gyorsan sarkon fordultam és kirohantam a teremből.
- Katherine! – kiáltott utánam valaki, de nem álltam meg. Addig futottam, amíg nem találtam egy lépcsőt lefele, majd az épületet elhagyva az erdő felé vettem az irányt. Gondolom, jöttek utánam, de nem néztem hátra.
Egészen eddig azért kutattam a követ, hogy találjak egy megoldást, amivel kiszedhetem magamból. Nem is tudom, mit érzek. Egyszerre vagyok elkeseredett, mérges, és rettenetesen félek is. Soha többé nem lesz még annyira se normális életem, mint eddig. Nem terveztem családot alapítani, de most már nem is fogok. A kő maga úgymond halhatatlan, így engem is az örökké valóságig életben fog tartani. A szemem láttára fognak meghalni a barátaim, mindenki, akit ismerek és nekem végig kell néznem.
Minél mélyebben gondoltam bele, mit is jelent ez, annál jobban megrémültem. Levegővételem felületes lett és nem láttam rendesen. Lábaim valahol már az erdőben megadták magukat és térdre borultam. Urrá lett rajtam a halálfélelem, ami ironikus, tekintve, hogy nem vagyok képes a halálra. Régi barátomként üdvözöltem a pánikrohamot. Legalább egy éve nem volt már részem benne, pedig azóta ért stressz bőven, de gondolom ez már kicsit túllóg a mindennapi élet nehézségeiből fakadó szorongáson.
Egy ép gondolatom nem volt, magam elé motyogva hajtogattam, hogy „meg fogok halni", minden egyes levegővételem egyre szabálytalanabb lett. A mellkasom úgy szorított, mintha Thor teljes erejéből nyomta volna rá a pörölyét. Füleimben a heves szívdobogásomon kívül semmi mást nem hallottam.
Egy kezet éreztem a vállamon, űzött vadként rápillantottam. Ő mellém térdelt, beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. Carol volt az. Nem akartam, hogy itt legyen és így lásson. Megpróbáltam felállni, de nem ment. Csak el akartam tűnni innen, jó messzire mindenkitől, minél hamarabb. Behunytam a szemeimet, majd pár pillanat múlva kinyitottam.

Újra a Kertben voltam, a puha fűben térdeltem, izzadságban úsztam és még mindig nem kaptam levegőt. Elfeküdtem és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megnyugodjak és elhessegessem a rossz gondolataimat. A gyönyörű tájat néztem. Az égbolt továbbra is a világ leggyönyörűbb rózsaszínes-naplementés árnyalatában úszott, a fenyőre emlékeztető fák úgy törtek az égbolt felé, mintha sosem akarnának megállni a növésben, és a csodálatos apró kis virágok egészen a magasba értek a törzsön. Nem tudom meddig feküdhettem így.

Megnyugodtam.
Lassan feltápászkodtam. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a cipőmet és a zoknimat is. A fű pontosan olyan puha volt, mint amilyennek látszott. Elindultam arra, amerre az erdő végét sejtettem, lassan haladva és megcsodálva mindent. Talán Loki már messze jár.
Kiértem egy tisztásra, ahol a pázsit is tele volt szebbnél szebb virágokkal. Ennyi gyönyörű dolgot egy helyen még életemben nem láttam és egy egész bolygó néz ki így, valószínűleg lakatlan a hely. Csak az enyém.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy soha többé nem megyek vissza. Hogy felhagyok a Föld megmentésére tett kísérleteimmel. Hogy most az egyszer csak magamra fogok gondolni. Majd megoldják egyedül is, nem? Megfogadom a tanácsukat és pihenek egy kicsit. Az örökkévalóság a rendelkezésemre áll. Akkor megyek vissza, amikor csak akarok. Sosem találnak meg, ha rendesen elbújok. A kővel meg jól elleszünk itt ketten.
Gondolatmenetemet egy halk suhanás zavarta meg és hirtelen, gondolkodás nélkül elléptem jobbra. Még szerencse, mert elhúzott mellettem egy tőr és elszállt a semmibe. Loki még itt van. Megfordultam.
- Nocsak, a teleportáló halandó visszatért.
- Halandó? Dehogy vagyok én halandó – ráztam meg a fejem. A hajam össze-vissza szállt körülöttem, nagyon idegesített.
- A testvére üdvözli. És valószínűleg úton van ide.
- Nem a testvérem! – ordította bosszúsan.
- Ja, persze, persze. Ez a hely valami eszméletlen gyönyörű, nem igaz? – váltottam témát. Nem tudott érdekelni jelenleg Loki és az egója. A Föld is ilyesmi lehetett, mielőtt mi, emberek tönkretettük. Nem jöhet ide senki, soha. Ez a hely egy falatnyi béke és vibráló szépség. Az ember csak lerombolná, hogy hotelt építsen minden egyes erdeje helyére, a rétek helyén városok nőnének, az esetlegesen létező tavakat meg szemetelő turisták lepnék el. Ennek gondolatára nagyot grimaszoltam.
- Kaya, jól emlékszem?
- Igen.
- Honnan ismeri Thort? Felbérelte önt, hogy akadjon a nyomomra?
- Ne legyen nevetséges. Thor egy egész katonai századot bérelt fel az ön keresésére, de én pont nem vagyok köztük. Csak a véletlen műve, hogy itt lyukadtam ki.
- Nem tudja irányítani a Tesseractot? – nézett rám hitetlenül. Olyan volt a hangsúlya, mintha ezt mondta volna: Még egy kockát se tudsz használni, te szerencsétlen?
- Hát, ez nagyon bonyolult és nem is tartozik magára. Mint említettem korábban, a Tesseract, a Tér köve, mint olyan, megsemmisült. Átalakult. Én vagyok a Tér köve.
Hangosan felnevetett, de nevetése élettelen volt, és semmi őszinteség nem volt benne.
- Szóval, ha jól értem, azt akarja hazudni nekem, a hazugság istenének, hogy valami midgardi szemfényvesztéssel önbe helyezték a követ? Hát ez nagyon szórakoztató, folytassa, kérem. Megöl a kíváncsiság.
- Hát, a „helyezés" az nem igazán a megfelelő szó, de mondjuk, hogy igen, így történt.
- Nagyszerű, mondjon még ilyeneket. Egészen feldobja a hangulatom.
- Vagy szépen ön elindulhatna arra, én pedig erre és akár békén is hagyhatnánk egymást. Az a fele az öné a bolygónak, ez meg az enyém. Ehhez mit szól?
Újból felnevetett, ez már valamennyire őszintén hatott. Tényleg azt hiszi, hogy csak viccelek.
- Nem gondolja, hogy megosztom magával ezt a helyet. Ha behódol és megtesz mindent, amit kérek, akkor talán életben hagyom – most rajtam volt a sor, hogy felnevessek. Keserű nevetés volt. Nem tud megölni. A kő nem hagyná. Kárt tehet bennem, de semmi permanenset. A bordáimat megtapogattam. Nyoma sincs a fájdalomnak. Egy nap alatt beforrt. Később lehet, hogy akár olyan szinten fogom tudni irányítani, hogy ténylegesen egy karcolás sem eshet rajtam. Loki is jó bőrben volt, meglepően ruganyosak voltak a léptei. Akármennyire isten, lehetetlen, hogy így nézzen ki, miközben félholtan hagytam itt.
- Mágia – suttogtam. Felkaptam egy követ és hozzávágtam. A kavics átrepült rajta.
- Ó, tudhattam volna elsőre is, milyen figyelmetlen vagyok. Valószínűleg a közelben bujkál. És egyébként ne haragudjon. Nem volt szándékos. Mármint, az volt, de nem terveztem, hogy minden csontját szilánkosra töröm. Az a része véletlen volt. Mint említettem, még nem igazán tanultam meg uralni és használni.
Loki eltűnt. Nem látta tovább értelmét a kevés energiáját hologramra pazarolni. Én pedig útnak indultam. A hátam mögül lepett meg, szóval valahol előttem van, a tisztás másik oldalán, a közelben. Nem lenne ereje nagyon messzire kivetítenie magát.
Lassan átsétáltam mezítláb a bokáig érő fűben. Nincs hova sietnem. Beértem a fák közé, a távolban láttam a tegnapi romokat, amiket okoztam. Megindultam arra. A fű szinte elnyelte minden lépésemet.
Lokit ugyanott pillantottam meg, ahol tegnap hagytam, a testhelyzetén is alig változtatott. Félig kitekeredve ült, a tökéletes szabású ruházata cefetokba szakadva és sok helyütt vér színezte be a zöld szövetet. A szám elé kaptam a kezemet. Lehet, hogy sokakat megölt, de nem vágytam bosszúra. Nem akartam, hogy meghaljon. Nem akartam bántani. Egy cellába akartam zárni, hogy élete végéig ott rohadjon és szenvedjen.
Szemeimet elhomályosította pár könnycsepp, de gyorsan pislogtam párat, és vettem három mély levegőt. Nem azért könnyeztem, mert annyira mélyen megsajnáltam. Hanem a tudat, hogy ezt tudom művelni egy istennel. A tudat, hogy, ha ember lenne, akkor már meghalt volna. Az én kezem által. Szemei csukva voltak, arcát kín és zúzódások torzították.
- Bassza meg – csúszott ki a számon, majd hirtelen kipattantak a szemei és összerándult. Nem hallotta, hogy jövök.
- Picsába, picsába, picsába, gondolkodj – túrtam a hajamba. Ha Thor meglátja mit tettem az öccsével, szerintem fittyet hányna arra a tényre, hogy nem igazán tudok meghalni és addig ütne amíg mozgok és lélegzem.
Gyorsan leereszkedtem Lokihoz a gödörbe. Egyik egyetemi végzettségem sem volt hasznos jelenleg. Életemben nagyjából először éreztem magam teljesen haszontalannak.
Vissza kell vinnem a Földre. Vagy Asgardba. Vajon Heimdall lát itt?
- Ha látna, Thor már rég itt lenne, nem? – lehelte gyengén. A halálán van, de még ilyenkor is felsőbbrendűségét akarja bizonygatni és arra pazarolja az erejét, hogy a fejemben turkáljon. Nem tudom, hogyan viszek el magammal még egy személyt akárhova is. Hiszen azt sem tudom, én hogyan csinálom ezt. Lehet belehalna magába az útba. Fogalmam sincs. Lehet, rossz helyen kötnénk ki, és akkor azért halna meg. Lehet, nem is vagyok képes másokat mozgatni, akkor meg azért halna meg.
- Mit szólna, ha utaznánk egy kicsit? Úgy ítélem meg, hogy ilyen állapotban nem jelent veszélyt senkire nézve sem. Igen, igen ez így jó lesz, oké, meg fogom csinálni – motyogtam neki, magamnak. Halkan kuncogott, majd fájdalmas fintor ült ki arcára.
- Most, hogy el akarsz vinni innen, már nem is akarok menni – motyogta elhalóan. Nem szóltam, amiért hirtelen tegezésre váltott.
Leereszkedtem mellé. Megérintettem ott, ahol a ruhája szétszakadt és kilátszódott a válla. Bőre jéghideg volt. Leguggoltam mellé, gondolom hozzá kell érnem ahhoz, hogy velem tudjon jönni.
- Nem engedtem meg, hogy hozzám érj – mondta, de nem tudott elhúzódni érintésem elől.
- Ne nyavalyogj. Próbállak megmenteni, fafejű.
- Te kevertél ebbe a helyzetbe – a mondat vége köhögéssé változott, egész testében rázkódott. Vért köhögött fel és hangosan felnyögött a fájdalomtól.
- Ó, bassza meg.
Nem volt időm tovább agyalni. Próbáltam óvatosan az ölembe venni, enyhén ellenkezett és megnehezítette a dolgomat.
- Maradj nyugton, különben itt fogsz meghalni. Legalább hadd próbáljam meg jóvá tenni – abbahagyta az enyhe ficánkolást. A karjaimban tartottam egy istent. Egyik kezemmel a hátát tartottam, a másikkal a lábai alatt fogtam meg óvatosan. Így is láttam, hogy szenved, de egy árva mukkot nem szólt. Felegyenesedtem vele a karomban, súlyát meg se éreztem. Talán ez a kő jó is lesz még pár dologra.
Behunytam a szemem. Elmémben láttam magam előtt a komplexumot. Aztán az előcsarnokát. Majd a pinceszinti folyosót. A folyosóra koncentráltam, tudtam, hogy az az orvosi részleg. Kinyitottam a szemem, még mindig az erdőben voltam.
- Persze, hogyne.
Vettem pár mély levegőt és újból arra a folyosóra koncentráltam. De gondolataim közé folyamatosan befurakodott a tény, hogy Loki meg fog halni, ha nem kap megfelelő ellátást. És az én kezemen fog száradni a vére. Gyilkossá válok abban a pillanatban, ahogy utolsót dobban a szíve.
Kipattantak a szemeim. A folyosó közepén álltam, kezemben a megviselt Lokival. Hatalmas kő esett le a szívemről most, hogy sikerült visszajutnom. Benyitottam az első szobába és nagyon óvatosan az ágyra helyeztem. Egyre sápadtabb volt, a környezetváltozást sem vette észre.
- Friday, szólj mindenkinek, hogy azonnal jöjjenek ide, vészhelyzet van. És kérlek, szkenneld be Lokit, listázd a sérüléseit és készítsd elő a műtőt a sérüléseinek megfelelően.
- Igenis, Ms. Fury – és már hallottam is, ahogy zeng az egész épület. Amíg vártam a többiekre, addig próbáltam ébren tartani az istent a zavart fecsegésemmel.
- Tudod, tényleg el kell hinned, hogy nem direkt csináltam. Túrj bele a fejembe nyugodtan, de tényleg nem volt szándékos, én nem akartam ezt. Nem tudom, miért magyarázkodok itt egy szívtelen tömeggyilkosnak, de én nem akartam ártani senkinek – idegességemben a hajamat babráltam, de egy pillanatra Lokira néztem. Ő engem bámult.
- Mit számít, hogy én mit hiszek? – kérdezte erőtlenül.
- Mert, ha felépülsz, nem szeretném, hogy haraggal viseltess irányomban. Tudom, ez egy picikét túlmegy a „bocsi, véletlen volt, ne hari" kategórián, de úgy érzem, hogy téged rengetegen meg akarnak ölni és azt akarnák, hogy kínok között könyörögj nekik. De nekem semmi ilyen célom nincs. Régen volt. De már nincs.
- Ó, szóval már előre kegyelemért könyörögsz? Hát ez nagyon édes. Lehet, hogy nem vagy teljesen midgardi, de... - nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor állig felfegyverkezve berontott az apró szobába mindenki. Én Lokihoz nagyon közel hajolva ültem a széken. Egy pillanatig mindenki bámult mindenkit, majd Thor átverekedte magát a kisebb tömegen.
- Testvérem! – arcán hatalmas mosoly terült szét, meg akarta ölelni.
- Megőrültél?! Nincs egy ép pont a testén! Azonnal orvosi ellátásra van szüksége. A műtő talán már félig készen áll. Friday?

- Végeztem Loki felmérésével,a műtő előkészítése folyamatban van, 54%-on áll.
- Köszönöm, Friday. Tehát, meg kell mentenünk.
- Megmenteni?! Mégis miért?! Elment az eszed?! – kiabált rám Clint. Azóta sem bocsátott meg az istennek azért, amiért kimosta az agyát és a sajátjai ellen fordította.
- Mert egy élet, azért. Én tettem ezt vele. Ha senki nem akar segíteni, akkor majd megoldom egyedül. Engedjetek. Friday, vigyük át őt – amint ezt kimondtam, kioldott az ágy kereke. Mindenki elállt az ajtóból, az ágy előttem gurult magától a műtő felé.
- Mi az, hogy te tetted ezt vele?! Ezért még meglakolsz! – ordított velem Thor.
- Véletlen volt! – ordítottam vissza.
- Hogy lehet valakit véletlenül majdnem megölni?! – hangja közel volt hozzám, követett a műtőbe.
- Úgy, hogy egy kurva varázskő ereje van bennem, és fogalmam sincs, hogyan kell használni! – ordítottam szembe fordulva vele, a szemébe nézve. Nem szólt többet. Bruce hirtelen mellettem termett. Egymásra néztünk. Ő is gyűlöli a jötünheimit, de az életet tiszteli és becsüli. Akárcsak Doctor Strange, aki orvosként felesküdött az emberi életek megmentésére.
Éppen mindketten bemosakodtak, miközben Friday-t faggatták mindenféléről. Én csak hallgattam őket, miközben én is fertőtlenítettem magam gyorsan. Nem értek túlságosan ehhez, de hátha a segítségükre lehetek.
Tony AI-vel felszerelt műtője páratlan a világon. A doktorok munkáját segítették a robotok és mint kiderült, jobban értek ehhez, mint gondoltam. Tény, hogy én molekuláris szinten dolgozom, de ezt is megtanultam egyszer. Lokit altatásba helyeztük, és Stephen munkához látott. Kezei remegését valami varázslattal eltűntette. Levágtuk róla a maskaráját, az egész teste tele volt zúzódással,belül pedig belső vérzéssel. Csoda, hogy eddig életben maradt.
Az időérzékem teljesen elveszett, csak az előttünk álló feladat létezett. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Nagy nehezen befejeztük a folyamatot, és visszatoltuk a szobába, ahonnan elhoztam.
A doktoroknak megköszöntem a segítségüket. Egyedül maradtam a szobában, a még alvó istennel. Természetesen isteni mivolta miatt hamar fel fog épülni, nyom nélkül, de elég sok munka volt vele.