Quid pro quo - Valamit valamiért ( Bosszúállók )

IV.

A szobámba érve gyorsan levetkőztem és beálltam a zuhany alá, de inkább bedugtam a kádat és elfeküdtem benne. Hatalmas habot csináltam, ahogy anyukám régen. Elindultam a kellemes kis emlékvonaton.

Imádtam a régi lakásunkat, a tengerre nézett és még a játéktermes mólót is lehetett látni. Isteni fish and chipset készítettek az ottani falatozóban. Szinte érzem a lábam alatt a part köveit, amiken gond nélkül rohantam végig, hogy a vízbe vessem magam, ami a többi embernek jéghideg lett volna, mi meg vígan lubickoltunk benne. Wight szigetét is gond nélkül ki lehetett venni a távolban, ha száraz idő volt. De sokszor jártunk át oda régen!
Emlékszem, mennyit futkároztam a régi várfalon, vagy hogy imádtam Brighton-ba utazni. Nem ám autóval mentünk, nem, hanem vonattal, és egész nap csak sétáltunk. Vagy, amikor felutaztunk Londonba! Azok voltak ám a szép napok. Az ember azt mondja, akkor becsüli meg igazán a dolgokat, ha már elmúltak, de én minden percét imádtam a gyerekkoromnak akkor is. Még a hülye iskolai egyenruhát is szerettem, mert így nem kellett azon gondolkodnom, hogy mit vegyek fel. Annak ellenére, hogy már akkor is különc gyerek voltam, anyámék egyáltalán nem kezeltek úgy, mint valami űrlényt. Elfogadtak minden furcsa dolgommal együtt.

Aztán költözni kellett. Mindketten ugyanannál a cégnél dolgoztak, és remek lehetőséget kaptak, New Yorkban. Mindhármunknak iszonyúan nehéz volt hátrahagyni Angliát, de megtettük. Én pedig járhattam a Columbiára fizikát tanulni, lett egy méregdrága lakásunk SOHO-ban és végül is a New York-i élet sem volt szörnyű. Az ételek biztosan jobbak, de a jó kis pub-hangulatot semelyik itteni hely nem adja vissza.

A víz teljesen kihűlt, mire végére értem az elmélkedésnek. Fogat mostam és beestem az ágyba.
Ezen az éjjelen elkerültek a kellemetlen galaxisközi utazások.

Kipihenten ébredek, de úgy igazán kipihenten. Rápillantok a telefonomra. Hét óra három perc. Igazán korán van még, de ma nagy nap van, megkezdjük a kísérleteket, amik remélem, kicsit többek lesznek annál, minthogy ez az öntelt tuskó Carol végtelen ismétlésben a falhoz hajigál. De majd Tony és Bruce biztosan előállnak pár ötlettel, meg hát nekem is van pár elképzelésem. És most, hogy újra találkozom Tony-val, talán meg tudom puhítani, hogy készítsen nekem egy páncélt. Eszméletlen jó lenne, ha tudnék repülni. Bár, talán a mai kísérletek közben talán repülni is megtanulok, ha helyes a feltevésem, miszerint Carol vagyok, csak erősebb.

Nagy nehezen kiválasztok egy kényelmes szettet, aminek nem kár, ha koszos vagy szakadt lesz és a biztonság kedvéért elteszek egy halom ruhát, Nick azt mondta, hosszú távra készüljünk, szóval hát eleget teszek ennek az elvárásnak. Ilyenkor jó, hogy egy konkrét leggings-gyűjteményem van, szerintem nagyjából húsz ilyen nadrágom lehet, de nem számolom. Minimum ugyanennyi régi pólóm van, a legtöbb SHIELD-es, vagy valamelyik egyetemről van.

Megnézem a tükörben a végeredményt, bár kit érdekel, hogy nézek ki. A sminket teljes mértékben hanyagolom, nincs túl sok értelme. Kacérkodom a gondolattal, hogy fésülködnöm se kell, de végül ráveszem magam. Körülöttem csak úgy hullanak természetes vörös hajszálaim, de engem nem zavar. Aminek ki kell hullania, az ki is fog. Régen nem szerettem a hajam, mert nem igazán tudtam vele beolvadni a környezetembe, de ma már nem érdekel. Ez nőtt a fejemre, nem tehetek róla. A szemöldökömet szépen átfestem háromhetente barnára, ezzel próbálok kompenzálni. Anyámnak is ugyanilyen vörös haja volt, úgyhogy inkább egy icipicit büszke is vagyok rá.

Rákacsintok a tükörképemre, hátha ettől kicsit feldobódom, de nem is tudom mire számítottam. Butaság. Lemegyek az alsó szintre, Nick már rég ébren van, frissen főtt kávé illata lengi be az egész emeletet. Gyorsan öntök is magamnak egy bögrével, majd teszek bele két kanál cukrot meg egy deci tejet, nehogy éreznem kelljen a kávé ízét. Tudom, béna vagyok. De másképp nem tudom meginni. Carol sehol sincs még, így talán válthatok pár szót Nickkel.