Rain társa

25. Early in the morning

A szerző megjegyzése: Ennek a dalnak nem sok különösebb oka van. Szerintem tök vidám és valahogyan mindig ez jut eszembe kézmosás közben. Ami mostanában extra gyakran van. Fogyasszátok egészséggel és vigyázzatok magatokra!
U.i.: A valóságban a Rainhez hasonló sorozatgyilkosok motivációi 98%-ban tanult viselkedésen és átélt traumákon alapszanak és nem az örökölt genetikán. Attól, hogy valakinek a szülei rosszat tettek, ő még nem fogja ugyanazokat megtenni. A kialakult személyiség főként attól függ, a társadalom hogyan bánik az emberrel. Ez mindenki felelőssége. Szóval: treat people with kindness :)

Rain szemszöge

- ... És tudod, mi a legszebb ebben az egészben? - kérdezte Klaus színpadiasan - Hogy a kicsit, Claude-ot azóta sem láttam.

El volt ázva. Nagyon. Már azon gondolkodtam, hogy hívnom kellene Richardot, de látszott, hogy mindjárt elsírja magát. A gyerekeiről és a tönkrement házasságáról beszélt. Arcáról eltűnt a megszokott mosoly és egy fájdalmas fintor vette át a helyét. Látszott, hogy nem tudta feldolgozni még és az iluminált állapota miatt már nem tudja magában tartani a dolgot.

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy ennyire a bizalmába fogad, hiszen egészen eddig csak munkakapcsolatban álltunk.

- A bíróság nem tudja kötelezni a kapcsolattartásra? - tudakoltam.

Egy lepukkant kocsmában ültünk, ami a késői óra miatt már tele volt részegekkel. Ez még inkább feszélyezett. Nem szerettem ilyen helyekre járni. De Klaus ragaszkodott ahhoz, hogy igyunk egyet a sikeres munka örömére. Annak ellenére, hogy Richard fejfájásra hivatkozva nem tartott velünk. Brian sietett haza. Gondolom, pasi van a dologban.

Bekapott néhány szem mogyorót, miközben én forgatni kezdtem a kólás poharat az ujjaim között.

- Elmúlt húsz éves és tíz évig az anyja faszságait hallgatta rólam. A szemében és egy szar alak vagyok...

- Dehogy vagy. Te egy remek ember vagy. Az exed meg egy szívtelen ribanc - jelentettem ki.

Láttam, ahogyan valamit néz a vállam felett, ezért oda fordultam. Három lány állt mögöttem szinte. Csillogó szemeket meresztettek rám. Nem úgy tűnt, mintha nagykorúak lennének, ezért volt érdekes, hogy egy ilyen helyen megfordulnak. A leélt kocsma egyébként sem illett a műkörömhöz.

- Sziasztok - köszöntem kis mosollyal, mire vihogás futott végig a kis csapaton- Segíthetek valamiben?

Többek között ezért nem kedveltem a nők jelentős részét.

- Csinálhatunk egy képet? Annyira jó lenne. Imádjuk a számaidat - nyávogta a közelebb álló.

Nem úgy tűntek, mintha szeretnék a rockzenét, de oké. Ne ítélkezzünk.

- Természetesen. Melyik a kedvenc lemezetek? - kérdeztem, miközben megigazítottam az ingemet, hogy kevésbé tűnjön úgy, mintha egész nap egy levegőtlen stúdióban ültem volna.

A szószóló kinézett oldalra az egyik asztalhoz, ahol egy barna hajú, fiatalabb lány álldogált tétlenül. Körmei feketék voltak és pólóján hatalmas betűk hirdették: Welcome to the Jungle. Kezében egy gyűrött papírlapot szorongatott.

- A... A Paradise City. Azt hiszem - felelte halkan.

Elkészült a sokadik kép is, minden létező telefonnal, ami a lányoknál volt. Aztán mintha megbűvöltem volna őket, nyomkodni kezdték a mobiljukat, megkeresve a kissé fáradt fejemhez a legmegfelelőbb filtert. Ismét a szótlan lányhoz fordultam, aki bátortalanul tett felénk egy lépést, tisztes távolban kikerülve a csajhordát.