A Viadalon veled

1.

Minden az aratáson kezdődött.

A nevem Sophia Gray, a 12. körzet az otthonom. 16 éves lettem nemrég. Nincsenek se barátaim, se családom, a szüleim meghaltak, a nővérem pedig eltűnt pár éve. De igazából nem bánom. Így nincs kitől fájdalmas búcsút venni, ha esetleg kiválasztanak.

Csak az az egy reményem van, hogy egyszer az én nevem lesz azon a bizonyos cetlin és szépen meghalhatok a Viadalon. Jó kis elképzelés, tudom. De nincs olyan ember ebben a 12 körzetben, aki jobban utálná ezt a rendszer, mint én. Nekem a halál az egyetlen megoldás, hogy kikerüljek belőle.

Két nap múlva aratás. Az emberek már nagyon készülnek. Mindenki aggódik, mert 2 gyerek nem tér vissza a családjához az aratás után. Egy kivétel van. Ha az egyik gyerek megnyeri a Viadalt. De az csak egy lehet, a 24-ből.

Mivel nincs dolgom az ünnepségig, elmegyek a kedvenc halott fámhoz gyakorolni, hátha én leszek a kiválasztott lány idén. Már egészen kicsi korom óta gyakorlok különböző önvédelmi technikákat. Még az apám tanított meg kést dobálni és tőrrel vívni. Miután meghalt egyre többet gyakoroltam, hogy ha arra kerül a sor, apa büszke legyen rám ott fenn és ne haljak meg azonnal az Arénában. Apám halála után elkezdtem az íjjal gyakorolni, de az annyira nem ment, így abbahagytam. Amíg be nem sötétedett addig dobáltam a fámba vésett céltáblába.

Miután hazamentem, ettem valamit és lefeküdtem. Sokáig nem jött álom a szememre, csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz az aratáson. Ha nem engem választanak, akár jelentkezhetnék önként is a lány helyett, de olyat majdnem csak a hivatásosok tesznek szóval inkább nem. Akkor várok még egy évet, vagy kettőt, vagy hármat. Elég sokszor van idén is a nevem a Gömbben majdnem 40-szer, nagy valószínűséggel idén én leszek a kiválasztott lány. Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, két nappal az aratás előtt. Akkor még nem tudtam semmit.