Ahogy elkezdtem újra olvasni a Call Me By Your Name-et és hallgatom hozzá a szerelmes zeneszámokat, nézem Armie Hammer és Timothée Chalamet elbűvölő alakításait, eszembe jutott, hogy mennyire is irigylem ezt a kettőt - Eliót és Olivert. Biztosan furcsa kijelentés ez, hiszen eszünkbe jut, mennyire szenved a film végén Elio. Guggol a tűz előtt, szól a fülünkben, hogy time makes us sentimental, és ezek az emlékek bár örökké megmaradnak, a fájdalom, amit akár csak az olvasáskor érzünk, akkora, hogy senkinek sem kívánnánk. Akkor mégis mit irigylek én ezen?
To be honest, it's very simple. Amijük nekik volt, ahogy Samuel is kijelenti, borzasztóan ritka és különleges. Szerencsések voltak, hogy egymásra találtak - még ha nem is maradhattak együtt. Olyan megértés és szenvedély gyúlt bennük a másik iránt, hogy talán ez az, amire azt mondhatjuk, egymásnak teremtettek. They were meant to be together.
Valamelyest ezt Kálvin eleve elrendeltségéhez kötném - szerelmi determináltság? - jobb nevet nem találok rá, bár biztosan a nagy filozófusok már elnevezték valahogyan a jelenséget, csak én nem ismerem a munkájukat. Mindössze abban vagyok biztos, hogy ilyesmi létezik - létezhet - és Oliverék szerencsések voltak, mert meg tudták találni egymást.
Hogy egyetlen ember valahol ott vár rám a nagyvilágban, kicsit kétségbeejtő, hiszen mi van, ha egy életnyi idő nem elég ahhoz, hogy megleljük egymást? Mi van, ha leragadunk az élet más pontjain másokkal? Mi van, ha a nagy út közben, ami a másikig vezetne, az utastársainkkal maradunk és mire rájövünk, nem azzal vagyunk, aki őszintén megértene és szeretne, már késő? Mondjátok ezt egy pesszimista idealista fejtegetéseinek, de ez engem valóban aggodalommal tölt el. Elsétálok mellette egy metróaluljáróban, egy pillanatra visszafordulok és megyünk tovább... Aztán viszlát, later, sohatöbbé.
Ti hisztek abban, hogy egy bizonyos valakit ha majd megláttok, tudjátok, ő lesz az igazi, mint ahogyan Elio is tudta, amikor months earlier before Oliver's arrival he first saw the young academic's photo on the application form?
YOU ARE READING
leány: női könnyek
Poetrymár megint túlcsordultam. itt vannak az eltört kínai kancsó tejének utolsó kékes cseppjei, mint Radnótinál a méz a viaszos vásznon, úgy virítanak, büszkén.
