Promise

1.Rész

*~SeongHwa szemszög~*

    Egész éjjel fenn voltam, egy szemhunyásnyit se aludva azon rágódtam, hogyan fog telni holnap az első napom az új iskolámban, egy számomra teljesen ismeretlen városban. Igaz, óráim még nem lesznek, egyenlőre csak ,,felderítem a terepet". Körbenézek a suli falai közt, megismerek pár embert.... Na ja , ha nem lennék egy gyáva nyúl, aki visszaköszönni is alig mer egy másik embernek, nem hogy hosszasan elbeszélgetni vele. Pedig kénytelen leszek. Ugyanis lesz egy szobatársam, aki egy számomra teljesen vadidegen személy. Egyetlen reményem Yeosang, akinek az elmúlt napokban írtam, hogy fussunk össze valahol és mutassa már meg nekem mi merre hány méter ebben a városkában. Na meg persze, hogy hogyan jutok el a tánciskolába ahová sikeresen jelentkeztem. Meg is beszéltük, hogy a parkban találkozunk ami a város közepén terül el, alig 5 percre a házunktól. 

     Mivel pihenni nem nagyon tudtam, neki láttam a bőröndöm bepakolásának, amikor végeztem, bevonultam a fürdőbe, alaposan megmostam a fogam, nehogy bármi is köztük maradjon. Nem szeretném azzal indítani az évet, hogy mindenki csak úgy ismer, hogy "A srác aki a higiénia fogalmát hírből sem ismeri", ami egyáltalán nem lenne igaz rám. Nagyon tisztaság és rend mániás vagyok. Szinte az egyetlen dolog ami ki tud hozni a sodromból az az, ha valaki rendetlen. Miután ezzel is megvoltam, kiválasztottam a ruháimat, egy egyszerű fehér ing, fekete farmer és converse cipő. Kiegészítőnek egy lógós nyakláncot választottam, amiből vagy egy millió van, hiszen ezek a kedvenceim, a gyűrűk után.

     Már 10 perccel 7 óra előtt ott voltam a parkban, mert félek, hogy elkések így mindig inkább negyed órákkal ott vagyok a kijelölt helyszínen és aggódóm, mikor érnek oda a többiek. Majd hosszas percekkel később megláttam, Yeosang-ot. Nem is nagyon ismertem fel először, csak amikor már közelebb ért és kivehetővé vált az arca.

~Szia Seonghwa, rég láttalak! Bocsánat a késésért, kissé elaludtam.-mondta két ásítás között-

~ Heló, örülök, hogy újra találkozunk!- köszöntem vissza-

~ Na, akkor mi is a neve a sulinak ahová el kéne kalauzoljalak? -kérdezte-

~Öhmm...

~ Park SeongHwa.... nem mondod, hogy ennyi idő alatt képes voltál elfelejteni a nevét! 

~De van róla képem a mobilomon! - és már kezdtem is előkotorni a táskám aljából -

~ És szerinted hogy a jó büdös fenéből fogom én tudni hol van a iskola, ha egyáltalán felismerem a képet?! Arról nem is beszélve, hogy el kéne jutnunk oda minél hamarabb. Rivallt rám- Szerencséd van, hogy ma csak 9-kor kezdődnek az óráim, így van közel 2 óránk.- "bár ha így folytatod holnapra se érünk oda" jegyezte meg az orra alatt- 

Felmutattam a sikeresen kihalászott telefonom képernyőjét, amin az épület díszelgett. Yeosang szeme kikerekedett a kép látványától, majd röhögő görcsben tört ki. Nem értettem mi a baja, de hamar rájöttem.

~Te mázlista! Ide járok én is! - mondta a nevetés után maradt könnyeket törölgetve a szeme sarkából- itt már én is csak bámultam, hogy milyen kicsi a világ. Pont az ő iskolájába vettek fel. Bár ez sokban megkönnyítette a dolgunkat, hiszen nem kellett végig kérdezni mindenkit, merre találjuk. Yeo rutinosan tudta az utat.

Mikor ott álltam, teljesen átértékelődött bennem minden. A képen is nagynak tűnt, de ez hatalmas! Nem csoda, hogy annyian járnak ide. Elindultunk, fel a lépcsősoron, majd megálltunk az információs pultnál, és becsekkoltunk, ugyanis itt ez a szokás. Nem engednek be csak úgy. A kedves hölgy az asztal mögött elmondta, hogy a 217-es szoba lesz az enyém. Ez a szoba mostanában üresedett meg, mert a srác aki ott szállt meg olyan ügybe keveredett amiért páros lábbal rúgták ki. Megmondom őszintén, nem repestem az örömtől, hogy egy ilyen előtörténetű szobába kell bemennem és azt se tudni, vajon a szobatársam is egy ilyen csapnivaló gyerek lesz-e. Yeosang megmutatta az aulát ami akkora volt körülbelül mint a házunk, semmi túlzással. Majd az ebédlő következett ami szintén mintha óriásoknak lenne tervezve, ici-pici bútorokkal. Végül át kellett mennünk egy másik épületbe, ami a kollégiumi szárny volt, elválasztva a főépülettől. 

Elszaladt az idő, máris 8:45 volt. Ahogy észrevettük Yeo sprintelni kezdett vissza, otthagyva engem a kolesznál, azzal a mondattal, hogy "Csak menj fel és keresd meg a 217-es szobaszámot, a kártyát le kell húzni az ajtó mellett és már bent is vagy". Kösz szépen, -gondoltam magamban- mintha olyan egyszerű lenne egy ekkora bőrönddel felcaplatni a lépcsőn, a tudja a halál hányadik emeletig, ugyanis minimum 12 volt, és fogalmam sincs hányadikon van az én szobám. Legalábbis ezt hittem, míg be nem léptem és meg nem láttam magammal szemben a liftet, amivel épp akkor érkezett meg egy 4 fős társaság, csak fiúkból, hátukon táskával. Biztos ők is órára igyekeznek. Össze szedtem minden bátorságomat és odaálltam eléjük. 

~ Sziasztok... bocsánat, nem tudjátok hányadikon van a 217-es szoba? - Kérdeztem félénken, majdnem a hangom is megremegett-

~ Héj, új vagy? Üdvözöllek az iskolánkban! 217?... Woo, te laksz a 202-ben, nem de? -Mondta nagy meglepetésemre elég határozottan, a nálam nagyjából 7 cm-el kisebb fiú, akivel ennek ellenére nagyjából egyidősek lehetünk-

~ Igen, a te szobád is az én szintemen van, ami a hatodik. Ha felértél fordulj el jobbra és onnan már csak a számokat kell nézned.

~ Köszönöm a segítséget, további szép napot !

~ Nincs mit. -mondták kórusban és további sok sikert kívántak nekem-

Eléggé csendes volt  az épület, valószínűleg mindenki nagyban tanul, a másik épületben. Beszálltam a liftbe és megnyomtam a kéken vibráló 6-os gombot. Amikor kiléptem egy mindkét oldalra hosszasan elágazó folyosó fogadott. Elfordultam jobbra, magam után húzva a mostanra 50 kilósnak érződő bőröndöm, és nekiláttam a számok leolvasásának. A lift felőli oldalon voltak a párosak, vele szemben a páratlanok. 211-től kezdődött, így csak 3 szobányival kellett arrébb szenvednem magam. Kis hezitálás után kopogtam az ajtón és vártam, hátha valaki kinyitja, de eltelt 1 perc és semmi nem történt. Előszedtem a zsebembe csúsztatott kulcskártyát, és végighúztam a leolvasón. Szerencsémre elfogadta, így nem kellett felesleges köröket leírnom, hogy vissza menjek a nőhöz és közöljem vele, hogy még nem is járok ide, de már problémám van. 

Finoman lenyomtam a kilincset, de olyan látvány fogadott amire nem számítottam.