I. Foszforeszkál a véred kislány

539 28 6
                                    

szikrázó & fáradt

A lány kissé feszélyezve érezte magát. Rengeteg ember egy házba zsúfolva, ordító zenére dülöngél részegen, nem hangzott számára túl kecsegtetően, de mégis belement. Hallgatott Rose szavaira, végül is az ember csak egyszer tizenkilenc az életben, bár Rey úgy gondolta ezt bármelyik életkorra rá lehet húzni. Hűvös éjszaka volt aznap, novembert éltünk, a következő hétre havazást is mondtak, Rey mégis egy elegáns, szikrázóan kék, rövid, passzos ruha mellett döntött. (Hozzáfűzöm, szintén barátnője biztatására.) Egy lenege bőrkabáttal volt kiegészítve, de Rey lábai még így is megremegtek néha a hideg miatt, ahogy az ajtó felé sétáltak. Még a lehelete is látszott a sötét levegőben. Azonban az ajtón túlról már meleg fények áradtak, a nagyrészt kihalt, kisváros utcáira. Alig várta már, hogy beérjenek, de mégis egy kicsit tartott tőle, hisz ő már alig ismert valakit a házigazdák közül, csak és kizárólag Rose miatt volt hivatalos erre a házibulira. A zene egyre hangosabban zengett, ahogy már a küszöbhöz értek. Rose a kilincs felé nyúlt, egész izgatottnak tűnt, de Reyt nem zavarta ez annak ellenére sem, hogy ő egyáltalán nem ilyen volt. Rose-t mindig is életvidám lányként ismerte, szerette az éjszakai életet, míg ő maga inkább a korai, fáradtabb városképért rajongott. 

Rey kissé feszengve állt meg barátnője mellett, fényes ajkait elbizonytalanodva préselte össze, kezeit maga előtt fonta egymásba. Félénken pillantott az alacsonyabb lány felé, kezdte meggondolni magát ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem volt neki való, inkább a fagyhalált választotta volna abban a pillanatban.

- Ezt most fejezd be Rey! Ne merészelj így nézni rám! Most bemegyünk és jól fogod érezni magad! - rivallt rá habozó barátjára Rose.

- De Rose, nem is ismerek már senkit... -  kereste a kifogásokat Rey, de úgy tűnt Rose-t nehéz ezekkel az üres kifogásokkal befolyásolni.

- Iszonyat szexis vagy csajszi, senkit nem is fog érdekelni honnan ismerős az arcod. Ráadásul, alig lesz itt valaki, akit ismerhetünk. Csak próbáld meg élvezni - ragadta meg elég jelentőségteljesen a vörös ruhás és magával rántotta barátnőjét a zenével keveredő zsivajba. A forgolódó emberek elnyelték őket, az illatok egész kellemesek voltak, de néhol felsejlettek forrongó, párás szagok is. Rey összerezzent a hirtelen klímaváltozás hatására, kicsit félt is, hogy meghúzódik a karja a nagy rángatások közepette, de semmi ilyen nem következett be, így aggódhatott a tömeg és a hangos zene miatt. Rey kissé megszeppenve követte szorosan a barátnőjét. Már nem is emlékezett mikor volt ennyi ember közt utoljára, nem hogy buliban. Az elmúlt egy évet csak a vizsgákra való készülés töltötte ki számára, de nem is panaszkodott, hiszen szeretett tanulni és meg is volt az eredménye fáradozásainak. Hiszen osztályelsőként volt számon tartva, a legjobbak közé tartozott, azért cserébe, hogy emellett szinte nem is volt magánélete. Neki viszont ez tökéletesen megfelelt így, nem is hiányzott.

- Hová megyünk? - kérdezte, megpróbálta túlkiabálni a zenét. A magas vendégek miatt alig látott valamit, csak a lökéseiket érezte, vagy épp azt, ahogy a vadonatúj, iszonyatosan kényelmetlen magassarkúján lépkednek és néha odaszólnak egy-egy 'bocsánat'-ot. Nem lenne meglepő ha azt mondanám nem szerette a magassarkúkat. 

- A konyhába, szerezni neked valami nyugtatót - szólt hátra egyszerűen az alacsony lány. Ő elég egyszerűen lökdöste félre az embereket, semmi finomkodás. A zene pedig, ahogy távolodtak egyre tompult, kész megkönnyebbülés volt Rey füleinek. Egészen kevesen is voltak a csempézett helységben. Rey végre fellélegezhetett. 

- Mit kérsz kislány? - tárta ki a hűtőszekrényt Rose.

- Vizet...? - tette fel félve a kérdést. 

Óceánkékek (félbehagyva)Where stories live. Discover now