Adott egy iskola, amit a különlegeseknek hoztak létre sok-sok évvel ezelőtt. Pár rendkívüli bátor, olykor azonban kissé túl gyerekes tizenévest ismerhet meg az olvasó. De hiába a hazugságok, a múltat nem változtathatják meg...
Luna nem akar mást, mi...
-Gwen, mi ez? - szólalt meg a döbbenetből felocsúdva. Hangjának éle rosszabb volt, mint egy borotvapenge. Összerezzentem, majd fogamat csikorgatva felálltam róla. -Semmi... - tudom, kreatív válasz, de akkor csak ennyire telt tőlem. -Gwendolyn, ez nagyon durván nem semmi. Mi a következő mentséged? Megcsúsztál és nekimentél valaki kezének? - kérdezte gúnyosan. -Én... nem...-a mondat másik felét függőben hagytam. Kétségbeesetten markoltam az égés nyomát, nem jutott el a tudatomig, hogy fáj, amit csinálok. Annyira ki voltam készülve, hogy a többi mellett már észre sem vettem. -Bármit gondolsz is, ez nem az, aminek látszik. Nem történt baj, baleset volt. - rögtönöztem. - Van egy barátom, aki... Képes bánni a tűzzel. - a "barátom" szónál nehezen álltam meg, hogy ne öklendezzek. - Dühös volt, veszekedtünk és túlmentem egy határon. Nem akart bántani, magamnak köszönhetem az egészet. - ez lényegében igaz, nem? Nem?! -Gwendolyn... Ezt még te sem hiszed el. A jó hazugság titka, hogy ne látszódjon a szemedben az igazság. - vonta fel kihívóan a szemöldökét. Megláthatta a szemeimből áradó félelmet, nem tudhatom. De csak tesztel. Én döntöm el, hogy megbukom rajta vagy sem. -Arról én nem tehetek, ha nem hiszel nekem. - hajtottam félre a fejem. -Akkor kérdezek mást. Ennek a te kis barátodnak van köze hozzá, hogy egész nap olyan vagy, mint a mosott szar? Gwen, láttalak már küzdeni, és élesben nem rezzentél össze, ha fél métert estél, ráadásul puhára. Ha azt hitted, hogy nem veszem észre, alaposabban meg fogom gondolni, hogy meddig terjednek ki az agyi képességeid. - a tekintete szinte felnyársalt. Basszus. Erre nem tudok jó kifogást találni, mit mondhatnék?! A barátom összevert, mert olyanja volt?! -Nem tudom miről beszélsz. - öltöttem pókerarcot. -Ó, nagyon is tudod, Gwen. - kitartottam, nem tértem ki vizsgálódó pillantása elől. Ő is felállt, közelebb lépkedett hozzám, de én egyre csak hátráltam. Egy idő múltán a perifériás látasomban feltűnt a fal, ezért magamban káromkodva megálltam. Francba már, ennyire nehéz lett volna iderakni egy ajtót?! Oliver továbbra is közeledett, csak akkor állt meg, amikor a lábfejünk összeért. Tekintete kiismerhetetlen volt, kis gondolkozás után két kezét felcsúsztatta a csípőmre. Elakadt a lélegzetem, nem tudtam, mit csinál. A pulzusom kihagyott egy pillanatra, aztán sebesen próbálta behozni lemaradását. A felsőm egy helyen félrecsúszott, szabaddá téve csupasz bőrömet. Borzongás futott végig rajtam, amit még magamnak sem vallottam volna be, hogy az érintése váltott ki belőlem. Finoman megszorította a csípőmet, majd mikor erre nem reagáltam semmit, a keze megindult följebb. A levegőt visszatartva vártam, mit fog csinálni. Ujjai a két oldalamon állapodtak meg, vigyázva, hogy még véletlenül se érjenek hozzá a mellemhez, amit jó pontnak könyveltem el magamban egészen addig, amíg meg nem tette ugyanazt, amit a csípőmmel. Az első apró szorításra reszketve összegörnyedtem, de nem volt annyira feltűnő, csak a tartásom változott meg. Összeszorítottam az állkapcsomat, a szemembe könnyek gyűltek. Világossá vált számomra az indok, amiért ilyen közel került hozzám, és az nem a flört vagy hasonló volt. Ugyan mit is képzeltem...? Naiv voltam, mint mindig. A reakciómat látva szeme megrebbent, azonnal elvette a kezét, de nem véglegesen, ugyanis csak lejjebb csúsztatta, a derekamra. Reszketegen kifújtam a levegőt, de éreztem, hogy itt még nincs vége. Ó, dehogyis. Kezemet rátettem az övére, finom tiltakozásképpen, de nem eresztett el. Egy részem sikoltani tudott volna, a másik viszont érdeklődve várta, mi lesz a folytatás. És valami elképzelhetetlen, nyakatekert módon talán még élvezte is. Oliver fejét megdöntve kezdte csökkenteni a minimális távolságot kettőnk között, amit először megrémülve fogadtam, de aztán lehunyva a szemem, picit felemelve a fejem vártam, mire készül. Nem kellett sokáig agyalnom ezen, ugyanis kis idő múlva megéreztem forró leheletét a fülemen. Annyira közel volt hozzám, hogy gondolkozni is alig tudtam. -Tudod, Gwen - mormogott a fülembe mély hangján. -, én nem hiszem, hogy szerelmes vagy Haydenbe. Fel sem fogtam szavai értelmét, csak pár másodperc múltán jutottak el az agyamig. Ez nem lesz így jó... -M...miért ne lennék? - kérdeztem. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy ezt a szókapcsolatot használtam, amiért áldom az eszem. -Mert tudom, hogyha most azt mondanám, hagyom, hogy megcsókolj, akkor te habozás nélkül megtennéd. Továbbra is csukva tartva a szemem, gondolkozás nélkül tettem fel a kérdést : -És, hagyod? Halk, de enyhén gondterhelt nevetés rezegtette meg a levegőt és a copfomból kiszökött hajtincseket. -Derítsd ki! - mondta. A szívverésem ismételten leállt. Most azt mondta, amit hallani véltem...? Teljesen üres fejjel, mint valami ösztönlény, hajtottam előre a fejem, egyértelmű kezdeményezésként. Véleményem szerint már elértem azt a pontot, ahol a szájának kellett volna lennie, de sajátom csak az üres levegőt találta ott. Pont, miközben kinyitottam a szemem, egy gyengéd, a szellőnél is finomabb simítást éreztem az arcomon, aztán kitisztult a kép. Egy széllökés kíséretében Oliver megfordult és kiviharzott, de futtában még odavetette nekem : -Én megmondtam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
