Scarlet

4. Fejezet

~Scarlet~

- Te vagy a könyvmoly fiú?

Mondtam viccesen, de a szürkehajú fiú csak lassan emelte rám a tekintetét, mintha a szeme, nem akart volna elválni a papírtól. Sajnos, nem mosolygott, ezáltal leszűrtem, hogy a poénom egyáltalán nem talált be, sőt talán még sértőnek is találta.

- Mi?

Értetlenül, és egy csepp érdeklődés nélkül nézett rám. Kicsit zavarba hozott, így csak gyorsan elhadartam.

- Én...Én csak leülök ide, ha nem zavar.

A fiú végignézte, ahogy letettem a tálcámat, majd a táskámat a padra, végül elfoglaltam a helyemet, vele szemben. Egy mosolyt küldtem felé, és felemeltem a szendvicsemet, és egy jó nagyot haraptam belőle. A csendes ebédlő társam a fejét rázva folytatta az olvasást. Leolvadt az arcomról a mosoly, és csendesen folytattam az ebédemet.

Nem tudtam, hogy mire számítsak, mikor beléptem ide. Az egész hely tele volt diákokkal, és nagyon sokan rosszakadt suttogtak eddig is rólam, de úgy látszott, hogy az igazgatónak a szava itt tényleg szent. A diákók sem szóval, sem tettel nem bántottak. De a szemükkel...

Abban reménykedtem, hogy csatlakozhatok Karennhez, de az ő asztalán rengetegen ültek, és mikor közeledtem feléjük, gondolkodtam el rajta, hogy talán ez nem vetne jó fényt rá, ha velem látnák. Így inkább gyorsan irányt váltottam, és akkor megláttam.

A legüresebb padot. A kirekesztettek padját.

Nyeltem egyet, s elindultam felé. Elfogadtam a sorsomat, itt már úgysem leszek több. Gondoltam esetleg ez a fiú kedvelne, hiszen megéreztem, hogy valamilyen mértékben ő is ember. Azt viszont egyből leszűrtem, hogy őt miért nem bántja senki.

Az a gyerek hatalmas volt. Nem annyira, mint egy két testőr itt, de az biztos, hogy nem szokványos méretekkel volt megáldva.

Neki talán úgy tűnt, hogy hozzá futottam segítségért, mert abban reménykedek, hogy mellette nem fognak bántani. Hát, ez részben igaz is. De ettől függetlenül is meg tudom védeni magam.

A könyvet nézegettem, amit a kezében tartott, és próbáltam fejjel lefelé elolvasni a betűket. A fiú viszont egyre maga fele döntötte a könyvet, így végül nem láttam a belsejét, de még a borítóját se tudtam rendesen elolvasni. Visszatértem az ebédemhez, és próbáltam nem túl hangosan rágni, nehogy megzavarjam. Bár ebben a ricsajban kételkedtem benne, hogy olyan hangosan rágnék.

- Integettem neked.

Forgattam a szemem, mikor felismertem a hangot. A pad nyikorgott mellettem, jelezvén, hogy még engedélyt sem kért arra az illető, hogy leüljön.

- Elfogadom, ha nem láttad, de tudom, hogy láttad.

Láttam, és figyelmen kívül hagytam. Nem volt kedvem a haverjaihoz, és hozzá se. Úgy, soha többé.

Nem néztem rá, csak folytattam az evést. Abban reménykedtem, hogy veszi a lapot és elmegy.

- Valkyon, azt hiszem megtaláltad a tökéletes csendes társadat.

A szürke hajú fiú csak egy pillantást vetett Nevrára, és rám, majd visszatért a könyvéhez, és a sorokat olvasva válaszolt.

- Azt hiszem előled menekült.

Na, bumm. Leesett az állam. Pont mikor már kezdtem elhinni, hogy mi majd jó barátok leszünk, erre!

Természetesen nem fűztem ilyen reményeket, annak viszont örültem, hogy még a vak is látta, hogy nem bírom ezt a vámpírt.