Scarlet

3. Fejezet

Téma: Bullying

~Scarlet~

Megfordítottam a kezemben tartott térképet, azzal a gyanúval, hogy fordítva fogtam. Viszont úgy még inkább elvesztem benne. Éreztem, ahogy ráncolom a homlokomat, és felvillant egy kép az árvaházból.

Hatalmasat csattant a homlokomon a vessző. Egyből odakaptam, hogy megsimogassam, és megveszítettem magam, egy könny sem gördülhet le az arcomon. Csúnyán felnéztem a vénasszonyra előttem, aki erre még egyet rácsapott a homlokomra.

- Ne ráncold! Hogy mész majd így férjhez, ha már húszévesen ráncaid lesznek?

Elengedtem az arcizmaimat, az oktatóm pedig tovább ment egy másik kislányt pesztrálni. Még mindig a homlokomat dörzsölgettem, és a vénasszony után néztem. Úgy éreztem, hogy egy újabb versenyt vesztettem el.

Az emlék eltűnt, de a kezem ugyanúgy a homlokomnál volt. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a kép, és újra a térképre fókuszáltam. Felnéztem belőle, hogy körülnézzek a folyosón. Balra tőlem a Természet udvara volt, amit egy kis fal vette körbe. Benne rengeteg fa és bokor volt, mindenféle árnyalatban, és csak páran lézengtek benne. A furcsaság az volt benne, hogy nem voltak kitaposott utak, a fű minden négyzetméteren ugyanolyan életteli volt. Közelebb léptem az elválasztóhoz, és megfogtam az egyik lila színű fa levelét. Majdnem elrántottam a kezem, mikor az megmozdult, és hozzám dörgölődzött, mint egy macska. Tátott szájjal figyeltem, ám ekkor egy kis dallam zúgott át a folyosókon.

A fenébe, ez a figyelmeztető volt, már csak pár percem maradt, hogy odaérjek a teremhez. Nevra igazán segíthetett volna ezzel is tegnap. Futott át az agyamon, mire felnéztem, és megráztam a fejem.

- Nem, Scarlet. Egyedül is meg tudod oldani.

Mormoltam magamnak és újra lenéztem a térképre. Akkor hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és csak az mentett meg a pofára eséstől, hogy villámgyorsan megkapaszkodtam a kis falban mellettem. Felnéztem, hogy megnézzem magamnak, hogy ki volt ilyen szemét, hogy direkt nekem jöjjön. Mert véletlen, ekkora folyosón, nem történhet.

Előszőr a barna derékig érő haja tűnt fel, majd a szépen kidolgozott hátizmai, és végül a villámló tekintete, mikor visszafordult felém. Egy vérfarkas.

- Csak nem az emberlányka? Jól érzed magad itt nálunk?

A hangjában semmi jele nem volt a kedves érdeklődésnek. Tele volt undorral. Bebizonyítva az érzéseimet, odanyúlt ahhoz a vállához, amelyikkel nekem jött, és elkezdte leporolgatni a nem létező nyomaimat róla.

- Igen, a lehető legjobban.

Válaszoltam olyan magabiztosan, amennyire csak tudtam. Közben megjelentek a haverjai, és kisérő lánykái. Egy vérfarkas, egy angyal, és két szirén lány nézett még velem farkasszemet. A lányok tekintetét messze elkerültem. Hiába voltam én is lány, ezek a lények kiszámíthatatlanok, és bárkit befolyásolhatnak, ha elég erősek hozzá. Jobb volt nem kideríteni.

- Élvezd amíg lehet.

Kacsintott, majd egy ocsmány vigyorral hátat fordított nekem, a többiek pedig követték a példáját. Pár lépéssel később a hangos vihogásuk töltötte be a folyosókat. Nyeltem egy nagyot. Eltemettem magamban azt az álomképet, hogy végre megszabadultam a bántalmazóktól. Egyszerű embereket lecseréltem vérszomjas fenevadakká. Nem kellett két másodperc, hogy eldöntsem, melyik a rosszabbik.

~

Kétszer megnéztem a terem számát, majd egy mély levegő után benyitottam.