seven minutes | lrh

<2>

- Ülj vissza! - parancsol rám Michael. Ebből az lett, hogy hosszasan szemeztem vele, amiből én jöttem ki vesztesként, és idegesen fújtatva vágtam le magam vissza a székre.

- A szabályok - köszörüli meg a torkát Ashton, a kezeit összecsapva -; hét percet kell egymással eltöltenetek, és azután távozhat a lány, de ha akar, maradhat is tovább. Csak beszélgetnetek kell, akármiről, amiről..., bármiről vagy mit tudom én, de beszélgessetek random hülyeségekről, amivel felkeltitek vagy éppen eluntatjátok a másikat. Lehetőleg kerüljük a csendháborítást, ez egy békés beszélgetés, és a hangoskodást durva szavakkal nem tűrik a felszolgálók. Amint letelik a hét perc, April, szabad vagy, ha te is ezt akarod.

- Már most ezt akarom - húzom fel az orromat. Az államon támaszkodva, azt a fikarcnyi érdeklődésemet kimutatva a helyzet felé, amennyi pont bennem van.

- Vicces - ingatja meg felém a fejét Ashton, majd rácsap az asztalon heverő órára, amit eddig észre sem vettem. - Hét perc kezdődik.

Ezzel Michael és Ashton sarkon fordul, minden további szó nélkül.

- Várom ám a kávémat - kiáltok utánuk. Én ilyen könnyen nem felejtettem el az ígéretüket, amit ők már láthatóan a kukába hajítottak. Most is csak hátramutogattak, nem tudom miféle értelmezési módba, amit nekem le kellett volna vennem. Mindenesetre nem sikerült a nonverbális jeleinket összhangoztatnunk.

- Csak úgy mellékesen megsúgom - hajol az asztalhoz Luke -, nem fogják hozni.

- Mi az, hogy nem? - húzom fel a szemöldökömet.

- Az első pár lánynál megtették, hogy kihozták nekik a rendelésüket, de ez arra az útra vezetett, hogy hamar kiürült a pénztárcájuk, így, ha akarnak se tudnának meghívni bárkit is bármire - világosít fel.

- A szemetek - morgom az orrom alatt a földet pásztázva. - Még jó, hogy nem szeretem a kávét.

Meglepetésemre Luke-ból kiszalasztottam egy elfojtott nevetést, amit a kezével takart el, ahogy a szája elé húzta.

- Akkor miért rendeltél, ha nem szereted?

- Úgy jöttem be ide, hogy valami új ember leszek, és megszeretem a kávét. De így nem fogom - rántom meg nemtörődve a vállamat.

- Nem kellene elhinned az idegenek szavait - tanácsolja bölcselkedve.

- Ezt is egy idegen tanácsolja nekem. Nehéz hinni a szavaknak - bólogatok elmélázva.

- Luke Hemmings.

Lágy kék szemei összeakadnak az enyémekkel, és a kezét felém nyújtja. Ekkor vettem tudatosabban is szemügyre magamnak. Körmei feketére voltak festve, akárcsak az enyém. A bőre annyira puhának tűnt, amit minden lány megirigyelne, de jelen pillanatban csak én tettem, amikor az apró kezemet az ő tenyerébe csúsztattam.

- April Mitchell.

Világosrózsaszín ajkának sarka felfelé görbült, ahogy kezet ráztunk. A tekintetünk nem eresztette másét, vártuk, hogy melyikünk tör meg először. Felmértem a borostás arcát, hogy milyen jól áll a babaarcához, merthogy semmi hibát nem látok rajta. Nem is beszélve a göndör szőkésbarna hajáról, amik olyan szépen be vannak állva, és biztos vagyok benne, hogy csak beletúrt reggel párszor.

Luke tört meg végül.

- Most úgy elmondanék pár viccet a neveddel, de el tudom képzelni, hogy már milliót hallottál belőlük.

- Nem tudsz olyat mondani, amit nem hallottam volna már - sóhajtok fel fáradalmasan. Valahogy sejtettem, hogy a nevemhez lesz köze a csintalanságának, amit igyekezett magában tartani. - De értékelem, hogy megkímélsz.