Magányos világunk szilánkjaira repedezett,
Élnem kellene hegyes tüskéi közt, de nem lehet.
Lehunyom a szemeimet most az egyszer, örökre.
Ott leszek mindig, ahol lennem kell külön, bűnhődve.
De bár te is ott lennél velem, a mező közepén,
Suttogva mondanánk száz szeretleket, csak te meg én.
De tudnom kell, sajnos; álmomban te sosem lehetsz ott,
Mert te és én mi vagyunk, mi meg ketten nem élünk most.
