Önkontroll

17 1 3
                                    

Ülünk csak hangtalan. Nem gondolnám, hogy ez olyan pillanat, de aztán mondod. Olykor jobban tetszik ez a csönd, mint a feszült morajlás. Kaparom a falat, a vakolat lustán foszlik apró darabokra. Az egész szoba hullámzik. Nem vagyok részeg, és a látásom sem játszik most velem, ez nem a szédülés. „Hűvösödik.” - súgom halkan, és látom, ahogy szájszéled megremeg. Nincsen erre szükség, első mosolyodból látom, de én fázom, azért mondtam, nem miattad, hogy megtörjem a csendet. Megtörtem. Magam is darabjaimra hullok. Lustán foszlom. Hova lett a szféra s idő? Kozmikus látomásba fulladt, hol a szoba kitágul, belőlem emel magának teret. Ezért fázom; nincs hová rejtőznöm. Mindenütt ott vagyok. Kérlek, most szakadj ki, ha félsz, mert lassan láncot növesztek, mi testemből tépi ki magát, véres bőröm maradványa most húsodhoz ér, beszippant a növekvő veszély. Ki vagyok én most? Irányíthatatlanná váltam...

LélekfoszlányokWhere stories live. Discover now