Lélekfoszlányok

Más szemszögből nézve

Az ambivalencia örvényében csak a teljes ellazulás segíthet. Belemerülök, gondolataim szárnyra kapnak, hogyan is értékelhetném magam másként? A szerek hatása mosolyt csal a brokkoli arcára, amely mandulaízben foszlik a számban. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért nem fáj a haldoklás? Nincs mitől félnem, nem rettegek, nincs miért felelősséget vállalnom. Túl sok vagyok, mégis túl kevés, hogy éljek még egyáltalán. Ha többre születtem, miért érném be kevesebbel? Miért nem tudom értékelni a többet? Nincs bennem öröm, nem vagyok bánatos sem. A nihilizmus ringat, csak úgy sodródom. A mardosó bűntudattól a bódultság káprázata visz ismét az abszint mámorába. Fekete. Mindenem fekete. Az összes szín összessége, vagy az összes szín hiánya, már ezt sem tudom igazán, hiszen részeg vagyok. Részeg akarok lenni, de nem megy. Hányok, nevetek, alszok, korán kelek, az elismerés pedig hasztalan, mert csak én tudom, mit is tettem. Öltem, és most ezért bűnhődök, tudom jól. Az édes semmire bízom magam.