Lélekfoszlányok

Dögkeselyű

  Mondataim szavakká fásultak, némaságom mondatokká korcsosult, lényem bomló maszlagjait a távolból figyelem. Öklendezve fordítok hátat a büdös és visszataszító cafatok látványától, ez nem mehet tovább. Létem foszlásnak indult, temetetlen dög. 'Most miért mondod?' Ki szólt? Csak a szagát érzem, de zsibbadok, lehet, nem is én rothadok. Mégis ellepnek a legyek... Én is légy vagyok. Apró, nem kívánt vendég a húson, lakmározzon aki akar, nekem nem kell egy falat sem! A semmi is sok, eltelíti gyomrom a poshadt levegő. Te vagy az? 'Te vagy az!' Én vagyok. Ki vagyok? Ezek csak szavak, mondatokat akarok! Egy mesét, egy regényt, egy trilógiát, de egy félbehagyott könyvként nyílunk, mert nincs ki írjon tovább... A művész fekszik holtan a szekrénybe zárva, a lecsengés pedig hullájának bódító szaga, amely egyenesen szívembe mar. Igen, ezért könnyezek. 'Ásd el!' Nincs kulcsom a zárhoz... Majd egyszer tán kinyílik magától, mert nincs erőm, hogy szétfeszítsem a vassal bevont ajtókat.