Egy tucat páva

A második páva

A császárné kedvenc állata mindig is a páva volt. Legjobban a palotakert különleges hím páváját szerette, mely fehér volt, farok tollai azonban türkiz, kék, zöld és sárga színben pompáztak, fején a bóbiták pedig fehéren kezdődtek és sárga gyöngyben végződtek. Különös, lélegzetelállító és hihetetlen volt. A legtöbb embert nem engedte közel magához csak a császárnét, a szolgáló lányt, aki etette, ellátta, valamint, ha olyan kedve volt, a császárt. A különleges madár nap, nap után körbejárta a palota kertjét, az ő "birodalmát" oly fenséges léptekkel, mintha maga az uralkodó sétálna arra. A kertész egy-két legénye tréfásan több alkalommal is meghajolt előtte peckes járását látva.
A császár felesége csoda szép asszony volt. Hosszú, holló fekete haja, smaragd szeme, rózsa bőre volt s csillagként ragyogó mosolya. A férfi körbe is rajongta minden reggel, este és a délutáni sétáik alatt is. Az asszony boldogan fogadta az apróságokat, melyekkel ura megajándékozta, azonban ideje nagy részét a hőn szeretett pávájával töltötte, míg a császár a birodalom ügyes-bajos dolgaival foglalatoskodott. Sokat mesélt férjének esténként a napjáról, de főleg a különleges madárról. A császárt ilyenkor- maga se értette miért- féltékenység szállta meg. Ő akart neje világának központjában állni, az összes gondolatát kitölteni. Attól tartott, az asszony túl sok időt tölt el a fenséges madárral.
Egy csoda szép tavaszi napon azonban tél költözött a császári palotába: a császárné megbetegedett. Az orvosok igyekeztek meggyógyítani a fenséges asszonyt. Hiába. Merthogy még csak kezelni sem tudták. A császárné pedig egyre sápadtabb, arca egyre beesettebb, hangja egyre elhalóbb lett. A császár kezdett mind jobban és jobban kétségbe esni, mialatt tehetetlenül figyelte szeretett felesége haldoklását, mialatt az asszony egy valamiért könyörgött, hogy láthassa kedvenc madarát, a fenséges, császári pávát.

- Kérlek...

Maró féltékenység járta át az uralkodó testét és egész lényét. Úgy érezte, menten felégeti belülről a harag és a fájdalom. Nem volt hajlandó teljesíteni kedvese kívánságát. Sajgott a szíve szerelme könnyei láttán, azonban egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy drága felesége közelébe engedjen egy koszos madarat, mégha királyi is. Hetek teltek el így, majd egy reggel a fenséges asszony nem nyitotta fel smaragdzöld szemét. Arcából akkorra kifutott már minden pír, mégis így holt fehéren, márvány szerűen is ő volt a leggyönyörűbb nő a világon. A férfi is tudta, érezte, bizarr ez az érzés, hogy még így, hullamerev testtel is képes úgy nézni szeretett asszonyára, mint akkor mikor még együtt sétáltak beszélgetve, nevetgélve a kastély kertjében és ahogy táncoltak a fényűző bálokon. Az udvari orvos amint megérkezett megállapította azt, amit a császár már amúgy is tudott.
Az egykor csodaszép császárnét még aznap alkonyatkor a hideg föld óvó ölébe helyezték díszes koporsóban, fényes szertartás közepette, miközben mindenki az egész országban siratta a kedves asszonyt, ki már soha többé nem szólhat fel az érdekükben néha oly rideg férjénél. A császárt a bánat csupán éjjel, a szertartás és a virrasztás után érte el, ám akkor elemi erővel tört rá. Lerogyott lakosztályában a legközelebbi fotelbe majd kitört belőle a zokogás. Egész teste beleremegett, arcán patakokban folytak végig a könnyek. Úgy érezte, elhagyta minden ereje, hogy másnap már felkelnie sem lesz értelme, hisz a szeretett nő nélkül ugyan mit ér az élete!? Legalább egy gyermeke lenne, de az élet, úgy látszik, nem kegyes vele, sőt célja, hogy a bánat fekete tava mélységébe lökje míg az ő nyomorúságos élete is véget nem ér.
Másnap nem értette egyáltalán hogyan tud felkelni, de megtette. Kikelt ágyából -melyen egykor osztozott hőn szeretett császárnéjával- s megreggelizett, majd neki állt mindennapos teendőinek. Szinte mint egy gépezet úgy élt ez után saját palotájában. Felkelt, evett, dolgozott, döntött, ebédelt, tanácskozott, meghallgatta a panaszokat, vacsorázott, fürdött, lefeküdt, aludt. S ezt ugyan így nap-nap után, folyamatosan, szünet nélkül. Bánatát, fájdalmát mélyen eltemette magában és kinerülésig dolgozott, hogy mégcsak eszébe se jusson szerelme. Az Ő orcája, az Ő mosolya, nevetése, lágy hangja, még kevésbé leépülésének fokozatai, ahogy eltűnt arcából a szín, szeméből a csillogás, ajkáról a nevetés. A kertbe se járt már le többé. Igaz, azt ugyanúgy gondoztatta, rendben tartatta ő maga viszont többé nem látogatott el oda.

- Felséges uram! - szólította meg egy nap a főkertész.

- Mi történt?

- A-a császári páváról lenne szó...

- Mi van vele? - kérdezte az uralkodó unottan, az érdeklődés legkisebb jele nélkül, miközben a főkertész zavarában és idegességében már rongyosra gyűrte kalapját s zsebkendőjét, mellyel a homlokán gyöngyöző izzadság cseppeket törölgette fél percenként.

- Felséges úr! A madár beteg. Az orvos úgy véli, haldoklik. Tehetetlennek érzi magát.

- Ha az orvos tehetetlen, akkor én mégis mit tudnék tenni. Ha a madár haldoklik, haldoklik. Nem tudunk mit tenni.

- De feleség, hiszen az volt a császárné kedvenc állata. Ha még élne ő biztosan...

- Nem érdekel, mi lenne ha! Nincs itt, semmi sem hozhatja vissza! Az a madár tehet mindenről! Most pedig távozz!

- Igenis, felség! - hajolt meg a férfi majd könnyeit nyelve vonult ki a teremből.

Aznap este a császár nem bírt elaludni. A délután hátralévő részében még mindig a páváról szóló beszélgetés járt a fejében s este sem hagyta nyugodni. Fel kelt hát és nagy morcosan lesétált a császári madár fészkéhez. Az állat valóban haldoklott, ám ahogy ő közelebb ért hozzá felemelte türkiz fejét és fekete szemeivel kíváncsian fürkészte az uralkodót. A császár döbbenten látta meg ahogy mind közelebb és közelebb ért a fájdalmat a páva szemében. Még közelebb lépett hozzá majd hirtelen karjába kapta a madarat. Az kellemes melegséggel simult hozzá, majd apró szemeiből csöpp cseppekben kezdett csurogni a könny. Ahogy kisírta magát a páva szíve egyre életteltelibben kezdett verni s a császár ráébredt, a madár megmentette volna a császárnét. Mikor erre rádöbbent zokogni kezdett:

- Mekkora egy bolond voltam!