a lelkem előszobája [befejezett]

az első látogatás

ő nem tűnt oly izgatottnak, mint amilyen én voltam az ajtóval való első találkozásomkor. talán mégis izgult, csak nem mutatta. sosem osztja meg velem, hogy valójában milyen érzések kavarognak lelkében. érthető, hisz az esetek nagy részében nekem sem szokásom.

most ismételten úgy érzem magam, mint amikor először jártam itt. végre ő is bepillantást nyer az otthonomba, a bensőségesebb életembe.

csend. csendben sétálgat fel s alá, egy szót sem szól.

kimentem egy-egy pohár vízért.

amikor visszatértem, ő a törött ablak előtt állt – a város koraesti gyönyörű látványát csodálta. valami furcsa. – tűnődtem magamban. az ablak. fél perccel ezelőtt, amikor kiugrottam a konyhába, még kartonpapír volt az üveg helyén. mindegy.

leültünk a rozoga kanapéra, a vállamra döntötte fejét. beszélgettünk. mindenről. nem zavarta, legalább is nem jegyezte meg a dögszagot. most engem is kevésbé zavar, mint amennyire alapvetően szokott. szinte nem is érzem.

a fejét még mindig a vállamon pihenteti, lassan álomba merült. mérhetetlen nyugalommal tölt el ez a helyzet. közben a kedvesemmel együtt elaludtak a gyertyák is, nem gond, úgy is hajnalodik. már a nap első sugarai kúsznak be az ablakon, de most nem a redőny lécei között. eltűntek a rések. megjavult, akárcsak a törött ablak – ahonnan jelenleg beszűrődik a fény.

szépek ezek a képek – suttogta, majd ásított egyet. az csak a keret, butus – feleltem. nevetett.
a képek a helyükre kerültek, ismét épek.

nem értem. mindegy.

hamarosan mennie kellett.

kikísértem az ajtóig - ajtó nyílik, ajtó csukódik. elment. újra dögszag van.