Formula 1 one shots

Igazából nem is utáltalak [Nico Hülkenberg]

Sajnálom, hogy ennyi idő után is de megpróbáltam megírni, ahogy ezt elképzelted FaFlo0211 remélem tetszeni fog!❤️

- Honey! — szóltam rá a kis corgi kutyusomra, aki az ötszázadik "Maradj már nyugton!"-ra sem mozdítja a fülebotját, helyette inkább jobbnak látja felfordítani a lakást. Egésznap csak hempergett, vagy a lábam körül akadékoskodott.

Ártatlan gyermek szemeit rám emelte. Ez a mogyoróbarna szempár azonnal a szívemig hatolt minden alkalommal.

Nem, nem Lenanak most tanulni kell!

Végül a szívem győzött. Felálltam a konyha asztaltól és a laptopom tetejét lehajtottam. Az előszobáig követett és folyamatosan csóválta a farkát. Elérte a célját ez a piszok. Elővettem a szekrényből a pórázt és a hámot.

- Na gyere barátom! — paskoltam meg a térdem, mire azonnal felágaskodott. Nagy nehezen rátettem ezeket, de mindig ugrált és mozgott, így körübelül hatvanszor csavarodott rá a póráz. — Szép vagy. — mosolyodtam el a vigyori látványán.

Felhúztam az edzőcipőm és a fogason lógó fekete pulóverem. Németországban a tavasz nem mindig kiszámítható. Van mikor meghalunk a melegben, a másik opció pedig, hogy bőrig ázunk vagy fagyunk. Igaz egy pulóver nem fogja megállítani az esőt, de csak utólag gondolkoztam megint.

Megragadtam a kulcsomat és a telefonom, majd kihúzva az ajtón ezt a szerencsétlen jószágot, bezártam mindent és felkaptam az ölembe, mert lépcsőzni fogunk, amit ezekkel a virsli lábakkal nem bír.

- Júj, de nehéz vagy.. — nyögtem egy nagyot, mikor a feneke teljes súlyát a kezemre helyezte. Gyorsan leértünk a harmadik emeletről, majd a lakóházunkat elhagyva leraktam a földre és elindultunk a jól megszokott utunkra.

Az emberek nyüzsögtek az utcákon. Már előbukkantak a fagylalt árusok, ahol sorok kígyóztak. A kávézók megtelve álltak, a pincéreknek egy perci nyugalmuk sem volt. Iskolások siettek a buszhoz a nagy iskolatáskáikkal a hátukon.

- Mi már kinőttük ezt igaz? — sóhajtottam egyet a régi emlékekre gondolva. Milyen jó lenne, ha ennyi idős lennék újra. Honey rámugatott, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, menjünk már. — Jól van már. — és újra eindultunk. A zsúfolt utcákon át a parkba. Ez a mindennapi úticélunk. A parkba belépve lecsatoltam róla a pórázt. Nagyon okos a sok bugyutasága mellett. Az évek során megtanulta, hogy mindig mellettem kell maradnia és ezt minden alkalommal szófogadóan be is tartotta. Kedvenc helyünkhöz, a tóhoz sétáltunk, ami felett egy nagy, fehér híd ível át. Lépteim ügyesen tartotta, de már látszott, hogy elfáradt. Még ilyen lustaságot. Talán ezért nem kellene beherdelni egy nagy tál kutya eledelt egyszerre.

A tavon a napsugarak vakítóan tükröztek vissza. Letisztultságot, nyugalmat kölcsönözve az idelátogatóknak. Nagy fák, virágok, piknik helyek, amit megannyi turista megcsodál. De ez a hely mégis sokkal nyugottabb a város túlzsúfolt utcáinál. Gondolataimból Honey ugrasztott ki, mikor eszeveszett rohanásba kezdett előre. Megdöbbenten néztem utánna, majd mikor feleszméltem, hogy ez tényleg egy kis bolond én is rohanni kezdtem.

- Honey! — kerültem ki szaladva egy idős hölgyet, aki csak a fejét csóválta rám. — Bocsánat! — kiáltottam vissza, de mikor visszafordultam Honey eltűnt a látókörömből. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem a park minden irányába, de egyszerűen felszívódott. A sírás kerülgetett, igaz nem sokáig, mert kétségbeesésemben hamar rám tört a sírás. Már nem futottam, csak sétáltam abban az írányba, ahol Honey még az előbb szaladt. Tudom hamar feladtam, de elég gyenge vagyok. Barna hajam az arcomba csapódott, mert egy kicsit lehajtottam a fejem, hogy ne lássák a ziháló, bömbölő arcom, amit megannyian megszemléltek mikor elhaladtak mellettem. Sétáltam és sétáltam, de semmi. Miért vettem le a pórázt. Hogy lehetek ilyen hülye? Francba már! A telefonom kijelzőjére pillantottam. Fél óra. Fél óra telt el azóta mióta ez a szőrgombóc elrohant. Mit megadnék, hogy újra itt legyen..
Szívem még mindig zakatolt és a fülemben a vér harsányan lüktetett. Kezeim ökölbe szorultak az idegességtől. Könnyeimtől már sós illatot szagoltam be, és érzésre a fejem labda nagyságúra puffadt. Fáradtan rogytam le a füvön, amin szétterültem. Szememet égette a nap, így hunyorítottam folyamatosan. Oldalról meg a kezeimmel a füvet tépdeltem. Lehunytam a szemeim, de nem sok idő telt el mikor valaki beárnyékolta a napot. Ekkor valami szőrös dolog nyomódott az arcomhoz. Rögtön kipattantak a szemeim és ijedten ültem fel. Egy fehér, szőrös kiskutya csóválta nekem a farkát. Mögötte egy izmos vádli állt.

Jézusom. Nem is rossz..

Lassan felvezettem a tekintetem az ismeretlen emberre, akinek a vádlija, valami eszméletlen. Ekkor egy vigyorgós arccal találtam szembe magam.

NICO?

Szépen befésült haj, tipikus hódítós kék szemek. Ez bizony csak Nico Hülkenberg lehet. Köpni, nyelni sem tudtam. De ő sem.

- Lena? — méregetett döbbenten. — Ennek mennyi esélye volt?

- Jézusom. — kaptam a fejemhez és felálltam. Ekkor pillantottam meg a karjaiba Honeyt. — Honey! — síkítottam egy nagyot, mint egy kisgyerek. Átvettem tőle, mint egy drága kincset, mert bizony az is és millió puszit nyomtam a fejére. Mármint Honeynak..  — Azt hittem már eltűntél! — nevettem halkan.

Újra Nicora pillantottam, aki áhitattal nézte, ahogy szeretgetem a kutyám. — Szerintem ennek nagyon csekély esélye volt. — fintorogtam. — Még most sem hiszem el, hogy a kiállhatatlan Nico áll előttem! — mire elnevette magát.

- Hidd el én sem vagyok másképp idegesítő Lena. — felkacagtam, mostmár nem haraggal nézek Nicora. Egyszerűen örülök, hogy újra találkoztunk. Honeyt leraktam a földre és rácsatoltam a pórázt. — Mikor is találkoztunk utoljára? Talán hat évvel korábban? — játszotta a fejét.

- Még most is kiállhatatlan vagy! — forgattam meg a szemem és elindultam a város irányába. Furcsálva visszafordultam, mire Nico kérdőn nézett. — Jössz? — vigyorogtam egyet. Kérdésemen elmosolyodott és azonnal elindult utánam.