Arctalanok

D A M I E N

Vivian arca felragyogott, amikor a kezébe nyomtam az áfonyás süteményt.
– Köszönjük – szóltam hátra a vén kofának, aki a foghíjas mosolyával még mindig a frászt hozta rám, pedig már gyerekkorom óta ismertem.
Vivian hátára tettem a kezem és bevezettem az utcán hömpölygő tömegbe.
A hideg ellenére a nap meglepő erővel sütött, felolvasztva a macskakövekre fagyott jeget, ami így tócsákba gyűlt az utca gödreiben. A bőrökből és színes kendőkből eszkábált sátrakból árusok kiáltoztak, az összes ránk akart sózni valamit. Vivian előszeretettel állt le mindegyiküknél, ők pedig persze mindig hagyták neki, hogy kóstolgasson és nézelődjön. A kezében lóbált kosara már majdnem tele volt, de ez nem különösebben zavarta.
Ráérősen sétáltunk a várfal tövében. Bármennyire is rusnya volt néha, én szerettem ezt a várost. Ez a hely volt az otthonom. Csak kevesen vették észre a szebbik oldalát: a durva kőtéglákból épített házak ablakaiból leskelődő kisgyerekeket, az ereszekről csüngő csillogó jégcsapokat és a szűk utcákon kódorgó vándormuzsikusok játékát.
Vivian meggyvörös fejkendője csak az arcát hagyta szabadon. Zöldeskék szeme, ami csak egy árnyalattal volt világosabb az enyémnél, megegyezett hosszú, vörös virágmintával díszített szoknyája színével.
Tüzetesebben megnéztem őt, mint valaha. Letaglózott a szépsége. Nem csoda, hogy a király pont őt választotta.
Utoljára jöttünk ki együtt a vásárba, utoljára láttam, ahogy majszolja a süteményét.
– Még mindig ez a legjobb az egész birodalomban – győzködött teli szájjal. – Kizárt dolog, hogy Maliselben ilyen jót találjak.
Örültem annak, hogy férjhez megy, hogy jó kezekben lesz, de valamiért mégsem éreztem őszintének a derűsnek szánt hangomat.
– Ha királyné leszel, mindent megkapsz majd, amit csak akarsz.
– Ó, Damien – sóhajtotta. –  Annyira fog hiányozni ez a hely.
– Én már nem, mi? – szurkálódtam.
– Te velem jössz, de a vásárt nem vihetem magammal – nevetett fel. Édes mosollyal átnyújtotta az áfonyás süteménye felét.
– Tessék, ezt megérdemled – tette hozzá, miközben én a kezemre folyt lekvárral bajlódtam. – Hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok a leendő testőrömmel.
– Köszönöm, felség.
Az arcáról egy pillanatra lehervadt a vidámság. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, egy fekete hajtincse a szeme elé hullott, de nem söpörte el onnan.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle halkan.
– Félek – suttogta.
– A királytól?
Vállat vont.
– Inkább attól, amit elvárnak majd tőlem. Szerinted önmagam maradok majd, vagy az udvar agyatlan bábjává tesznek?
– Éppen neked felesleges ilyen ostobaságok miatt aggódnod, Viv.
– Egyedül leszek azok között az emberek között, egyáltalán nem ismerem a királyt. Egy idegen városba megyek, egy idegen férfihez... – Mintha egy könnycsepp csillant volna a szemében. Óvatosan megfogtam a kezét és végigsimítottam a bőrén a hüvelykujjammal.
– Sosem leszel egyedül.
Rám pillantott. Már azt hittem, át akar ölelni, de ekkor cserfesen elmosolyodott.
– Fogadjunk, hogy csak azért csináltad ezt, hogy rám kend a lekvárt – sandított a kezemre.
Ezúttal már őszinte volt a nevetésem.
Már majdnem teljesen kiértünk a vásárból, amikor egy bőrkötéses, régi könyv lepottyant Vivian kosarából és nyitva a földre esett. Egy rajz volt benne: az Álarcos Király éppen leszúrta a Fehér Úrnőt.
Vivian elengedte a kezem és visszasétált, hogy felvegye a könyvet, ám ekkor egy alak lépett elő az árnyékból, olyan gyorsan, hogy még arra sem volt időm, hogy előhúzzam az övemben nyugvó tőrömet.
A húgom felsikoltott, ahogy az idegen férfi karja a dereka köré fonódott. Kést szegeztek a torkához.
Ahogy jobban megnéztem, a férfi egyre ismerősebbnek tűnt. Ráncos, sápadt arc, gondatlan szakáll. Gonosz, mélyen ülő, sötét szemek.
Véső – villant az agyamba hirtelen. Igen, ez a név pont illett rá. Ismertem valahonnan, csak azt nem tudtam, honnan.
Amikor a tőröm markolatához értem és Vivian támadójára vetettem volna magam, valaki megragadta a kezem. A Véső őrült szenvedéllyel felnevetett, Vivian a kezei közt vergődött.
– Lehetett volna rosszabb. Minden vörös volt! Olyan szép vörös, ha látta volna, uram...
Megfagyott az ereimben a vér. Hátranéztem, hogy lássam, ki tartóztat fel. Egy vörös szakállú férfi szorította a csuklóim, nem hagyta, hogy Vivian segítségére siessek.
– Nem vagy többé a hadvezérem. Megtagadtad tőle a megtisztuló ima jogát – mormolta a fülembe.
– Engedj el – ordítottam az arcába. – Eressz már el!
– Damien! – sikította Vivian igyekezve elhúzódni a Véső késétől.
– A törvény az törvény, és még te sem kerülheted ki – emelte fel a hangját Karlo. – Fel kellene, hogy akasztassalak!
– Segíts! – zokogta a húgom utolsó erejével. – Kérlek, Damien!
Vivian hangja mélyebbé vált. Nem bírtam kicsavarni a kezemet a király markából.
– Damien!
Valaki más hangján kiáltotta a nevem. Ismertem ezt a hangot is, valahonnan...
Amikor a Véső a húgom mellkasába mártotta a tőrét, összerogytam.
Tehetetlenül üvöltöttem.
Már csak erre voltam képes.