Arctalanok

P R O L Ó G U S

Elrejtőzött a fagyott bozótban és tökéletesen mozdulatlanná dermedt. Az erdőre sűrű csönd telepedett, csak a szél susogását és a saját heves lélegzetvételeit hallotta.
Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha figyelné a homály. Az ágak zörgése, a távolban ropogó hó, minden egyes nesz csak a veszélyre emlékeztette. Összerezzent, mikor meghallotta a távolból felzúgó vonyítást. Nem akart meghalni, habár tudta, hogy talán jobban járna vele.
A fejében megállás nélkül peregtek a gondolatok, miközben még szorosabban ölelte magához a karjai közt csendesen szuszogó, meleg bundákba és rongyokba bújtatott aprócska testet.
Napok óta megállás nélkül úton volt, amíg Rottarba nem ért, de még mindig nem érezte magát elég távol a vadásztól. A férfitől, aki mindent elvett tőle. A lányomat már nem kapod meg, ismételte magában sokadszorra.
Ám hiába volt elszánt, kezdett kifogyni a lehetőségekből. Ide-oda rebbenő tekintettel kuporgott a havas, tüskés bozótban. Kereste a reszkető fáklyafényt, ami azt jelentené, hogy a falusiak rátaláltak, de szerencsére a sötétség háborítatlan maradt. Ennek ellenére mégis csak hosszú percek múlva mert visszalépdelni a szűk, csúszós ösvényre a bozótos mellett.
Lüktetett a menekülés közben kificamodott bokája, a combján lévő seb pedig, ahonnan nemrég nagy nehezen kihúzta a nyílvesszőt, bizsergett a mágiától. Egyre mélyebbeket lélegzett, igyekezett újból tiszta, hideg fejjel gondolkodni, ahogyan azt megszokta magától.
Ebben a percben azonban olyan gyengének és elveszettnek érezte magát, mint még soha.
Milyen bolond volt, milyen átkozottul ostoba! Maga sem értette, hogy hihette azt, hogy majd képes lesz elrejtőzni egy emberek által lakott faluban.
Nem tudta, mióta bolyong a fák közt, csupán annyi volt a célja, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a házak környékét. Átfagyva, sajgó tagokkal kereste a kiutat a labirintussá vált rengetegből. Egy gonosz hang azt súgta neki, hogy innen már nincs menekvés, a vadász elől nem tudna elbújni még akkor sem, ha a sziget túlsó felébe szökne. Hisz már úgyis vége a játszmának, ő pedig csúnyán elbukott.
Újabb farkasüvöltés rántotta vissza a valóságba, ezúttal jóval közelebbről. Megtorpant. Egy tisztáson állt. A félelem rögtön a hatalmába kerítette, hiába tiltakozott ellene minden porcikája.
Nyugtalanítóan fütyült a szél, de még így is hallotta a hó ropogását. Morgás hangzott fel a fák közül. A recsegő gallyak, zörgő bokrok és a vérszomjas lihegés zaja mindenhonnan hallatszott, amerre csak fordult. Hamarosan a hangok gazdái is megjelentek: három vicsorgó, csapzott bundájú farkas sompolygott elő az árnyékból.
Nem engedelmeskedett a teste, mikor hátrálni akart.
A farkasok először csak méregették, szemükben vészjósló éhség és türelmetlenség villogott. Ő is végignézett rajtuk, a szívverése egyre gyorsult.
Az egyik farkas tett egy lépést, mire ő felemelte a kezét és az állat szemébe nézett.
A farkas megint rávicsorgott, mintha idegesítené a várakozás és ez a furcsa gesztus. Lehunyta a szemét és behajlította az ujjait. A vad felnyüszített és hátratántorodva a földre bukott, az oldalát mély vágás szelte át. A vére átitatta és rózsaszínné színezte alatta a havat, fémes szag terjengett a levegőben.
A gyermek a kezében halkan, panaszosan sírni kezdett. Megsimogatta a fejét, de közben erősen az ajkába harapott. Nem vette le a tekintetét a falkáról. A csend valami sokkal rosszabb közeledtét jelezte.
Egy röpke szempillantás volt csupán, és a másik két farkas elrugaszkodott a hóból. Ennyi idő pontosan elég volt neki arra, hogy végleg eldöntse: nem akar meghalni. Nem most. Nem így.
Újra felemelte a kezét, és mikor az egyik farkas a bőrébe mélyesztette a karmait, ő is szabadjára engedte a mágiáját.
Vörös és fehér vér keveredett a hóban.