Darabjaimat egyben tartva ( Twilight ff.)

^°^° 3.°^°^

Fogalmam sincs meddig feküdhettem a vizes talajon a zuhogó esőben. Annyira üresnek és magányosanak éreztem magam. Görcsösen öleltem körbe a testem, annyira, hogy már az ujjperceim is elfehéredtek. Hullámokban tört rám a fájdalom, úgy mint a reszketés, a sírás és a hideg miatt. Olyan erősen próbáltam Jacobra gondolni hogy már fájt a fejem. Igaz, hogy az agyam csak vele volt tele. Jacob, Jacob,Jacob, Jacob....
Ezt visszhangzott a fülembe folyamatosan és semmi másra nem tudtam gondolni. Szükségem volt rá. Alig egy napja ismerem de máris többet köszönhetek neki mint eddig bárkinek is. Mintha emlékeznék honnan, és miért jöttem.
De tényleg. Ha nincs itt velem úgy érzem újra egy senki vagyok. Akinek kitépték a lelkét, megverték és ott hagyták valahol egészen addig amíg a sok sebe miatt, amit egyes dolgok mértek rá, el nem vérzik és eggyé válik a földdel. Úgy éreztem nem is élek. Nem is vagyok ember. Nincs bennem semmi emberi. Csak egy roncs vagyok aminek már nem lehet hasznát venni. Síkoltozni kezdtem. Nem én irányítottam. Saját magától jött. Az iszonyatos fájdalom irányította a bensőmet és hiába küzdöttem gyenge testemmel ellene. Nem tudtam ellenállni. Csak újra hagytam hogy az erdő visszaverje hangos sikításom a fájdalmammal együtt. Megint vártam, hogy valaki megmentsen. Magamat már nem tudom.

_______________________________

Máshol ébredtem. Éreztem,hogy valami keményen fekszek és enyhe kórház szag volt. Ha lehet ilyet mondani. Pár másodperc múlva a fülem beszélgetést érzékelt, de nem értettem miről beszélnek. A szemeim azonnal kipattantak és eszembe jutott Jacob. Vissza kell mennem hozzá!!! Fel akartam ülni de észrevettem hogy a kezembe infúzió volt kötve. Körbenéztem. De nem egy kórházban volt. Ekkor mellém ugrott két férfi. Két férfi akiket mintha láttam volna már. Egy tejfölszőke hajú és egy bronzos barnás hajú. A bőrük olyan volt mint a frissen csiszolt gyémánt. Gyönyörű. A szemük pedig virító sárgában pompázott. Hirtelen az agyam elsötétült. Újra látomásom lett. Láttam a két férfit szaladni az erdőben. Villámgyorsan. Csak elmosolyodott foltokat láttam belőlük. De mellettük még volt öt másik alak. Három nő és két férfi. Ugyanolyan márvány, hófehér bőrük volt. Csak a szemük volt más mindannyiótuknak. Mélybarna volt. Mikor újra kitisztult a látásom elkerekedett a szemem és hihetetlen rémület lett úrrá rajtam. Csak egy visszhangzott a fejemben. Vámpír, vámpír, vámpír!!!
Fogalmam sincs honnan ismerem őket és miért tudom mik is ők valójában. Újra síkoltozni kezdtem és csakodni.
- Vámpírok! Kérem segítsenek vámpírok. Meg akarnak ölni. Vérszívóóók!- orditottam magamon kívül. Csak annyit láttam hogy befordul a kis szobába az egyik nő akit láttam. Dús, barna haja szépségesen hullott kecses vállára. Alig mozdította meg a lábát de már itt állt mellettem. Jéghideg ujjait rákulcsolta szintén hideg kezemre. Az enyém viszont a sokktól volt hideg.
- Esme vagyok drágám. Esme Cullen! Úgy látom mindent tudsz. De most aludj. Edward vigyázz rá, cccssshhhh nyugodj meg!- csitított és gyengéden visszanyomott az ágyra. A vöröses hajú leült mellém és aggódva vizslatta a szemem.
- Nem fogunk bántani! Ígérem!- mosolygott rám féloldalasan. Még láttam, hogy mond valamit de azt már nem hallottam. Mert elaludtam. Valahogy tudtam hogy nem kell félnem semmitől. Mintha már ismerném őket valahonnan, valahonnan nagyon régről. És ez az emlék örökre megmaradt bennem. De nekem valahogy a Jacob körül kavargó gondolataim és a Cullenék körül forgók nem fértek el egymás mellett. Hol az egyik tűnt el, hol a másik,vagy együtt mindkettő. De mindkettőre egyszerre nem tudtam gondolni. Újabb kérdés.......

______________________________

Olyan lassan nyitottam ki a szemem amennyire tudtam. Nem akartam megint megvakulni aztán pedig idegösszeroppantást kapni attól amit látok. Így lassan nyitottam ki a szemem, hogy még véletlenül se ijedjek meg. Először nem is láttam semmit. Ettől azonnal bepánikoltam és azonnal kapkodni kezdtem a levegőt. De mikor egy hideg kéz kulcsolta át az enyémet, kitisztult a látásom és lélegezni is tudtam normálisan. Már nem a "kórházban" voltam hanem egy heverő féleségen. Oda fordítottam a szemem ahol az a valaki ül. És valamelyik távoli emlékbugyromból azonnal tudtam ki és mi is ő. Edward Cullen a gondoltaolvasó vámpír. A szeme borostyánsárgában játszott, bronzos haja pedig a szemébe lógott. Hibátlan arcát félmosolyra húzta. Erőt vettem magamon és visszamosolyogtam. Valahogy tudtam hogy tőle nem kell félnem.
- Úgy látom rájöttél, hogy nem kell félned tőlünk Summer!- simította végig ujjával az arcom. Az utolsó szóra kikerekedett a szemem és úgy ültem fel mint egy rúgó.
- Mit mondtál?- rebegtem falfehér arccal Edward felé fordulva. Ő csodálkozva fürkészte az arcom.
- Azt,hogy jó hogy rájöttél, hogy nem bántalak hogyha ismerjük egymást! De fura........most nem látok a fejedbe!- csóválta a fejét elengedve a kezem. Olyan erősen ráztam meg a fejem, hogy beleszédültem.
- Nem, nem.....az utolsó!- motyogtam.
- Summer! Úgy hívnak! Várj.......most újra látok! Te....te....nem emlékszel mi történt veled?-kérdezte hátrahőkölve. A keze után kaptam.
- Te ismersz. El tudod mondani ki vagyok! Edward mond el, mert nem tudom foglamam sincs! Edward kérlek!- zokogtam majd a kezét szorítva eldőltem a heverőn. Edward kirántotta a kezét és felpattant. Ide-oda kezdett járkálni a szobában.
- Nem Summer nem tudom elmondani. Ahogy hozzámértél elfelejtettem mindent amit rólad tudtam.....csak a nevedet tudom, semmi mást. Mintha......mintha kitörölted volna az agyam azon részét ami rólad szól, érted!?- mormogta folyamatosan járkálva. Halványan elmosolyodtam. Tudom a nevem. Summer-nek hívnak. Summer vagyok.
- De nem látok bele most sem a fejedbe! Akármennyire koncentrálok nem megy!  Van amikor igen, van amikor nem!- leggugolt elém, miközben én még mindig a nevemem örvendeztem. - Mi történt veled??
Megráztam a fejem. Ekkor eszembe jutott Jacob. Lebigyesztettem az ajkam. Lehet sose fogja megtudni hogy is hívnak. El se köszöntem tőle. Most biztos úgy aggódik.
- Ki az a Jacob?- kérdezte Edward kis éllel a hangjában. Ránéztem. Úgy tűnik újra olvas a fejemben.
- Ő volt aki kihúzott a tengerből és megmentett. Ő ápolt és elnevezett Dorynak. Én meg ott hagytam és el se köszöntem. De annyira rossz volt nézni ahogy ő is szenved és még én is itt vagyok szegény nyakán!- kicsordult egy könnycsepp a szememből. Aztán még egy és még egy. Végül pedig záporozni kezdett. Olyan fájdalommal járt Jacobra gondolnom mint a nem látott múltamra. Összekucorodtam és magamra húztam a plédet. Reszkettem úgy hogy minden izmom fájt.
- Mi a baj?- rémüldözött Edward felállva mellőlem. Tudtam hogy Jacobnak szüksége volt rám. Tudtam hogy merő önzésből jöttem el. Azt hittem máshol jobb lesz. De rájöttem, hogy Jacob nélkül nem lesz jó semmi. Szükségünk van egymásra, már az első perctől fogva amikor találkoztunk. Vissza kell jutnom hozzá.....