Darabjaimat egyben tartva ( Twilight ff.)

^°^° 2. °^°^

Fél óráig áztam a fülkében. Csak ültem, és folytattam magamra a forró vizet, de még így is reszkettem. Arra eszméltem fel, hogy Jacob dörömböl a fürdőszoba ajtaján, hogy jól vagyok-e mert ha nem válaszolok berúgja az ajtót. Már számolt visszafelé akkora elegendő erőt gyűjtöttem ahoz, hogy felálljak és visszaszóljak neki, hogy rendben vagyok. Vagyis úgy nagyjából. Lassan törölköztem, mert eleve jártányi erőm sem volt, ahoz hogy pörögjek meg amúgyis  hova siessek?  Minden megvár. Az életem alapjaiban leomlott, ennél rosszabb már úgyse lehet . Vizes hajjal vánszorogtam vissza a piros kis kanapéhoz és lassan lefeküdtem nehogy a fejem széthasadjon. Jacob rémülten rontott be a csöpp házba, de mikor fáradtan felé fordultam csak oda rohant, és leült mellém a földre. Egy megkönnyebült sóhaj hagyta el  a száját.
- Azt hittem valami történt veled!- motyogta majd felém fordította ragyogó barna szemét. Halványan elmosolyodtam. Jól esett, hogy valaki aggódik értem, amikor olyan egyedül vagyok ebbe a nagy világba.
- Jacob.......- kezdtem elfuló hangon. A torkom újra kapart.
- Igen?- emelkedett fel a fiú.
- Ide adod azt a plédet, nagyon fázom!- motyogtam majd köhögtem egyet. Jacob a fekete plédért nyúlt, majd elkezdett betakargatni vele. Mikor hozzáért jéghideg bőrömhöz, olyan volt mintha áramütés ért volna. Mindketten egyszerre húztuk vissza a kezünket. Felpislantottam rá,de ő nem nézett rám.
- Hozok még vizet!- jelentette ki majd elsietett. Utána meredtem. Magamban arra fogtam,hogy biztos fel volt töltődve a pléd miatt. De mikor a kezem még mindig bizsergett rájöttem,hogy ez biztos nem az volt. Valami egészen más, amit nem lehet az elektromosságra fogni. A tüdőm újra kiszakadni készült a mellkasomból. Hörögni kezdtem, mert olyan szinten nem kaptam levegőt. Emlékek törtek rám. Vagyis emléknek hitt foszlányok, amiket miután láttam azonnal elfelejtettem. Amennyire próbáltam emlékezni annál jobban felejtettem el a részleteket. Míg végül semmi sem maradt, csak az üresség és Jacob egy pohár vízzel és egy tányérral a kezében. Kétségbeesetten kapaszkodtam látomásom egy utolsó szikrájába. Egy vörös rózsába ami egy szakadék szélén növő fa ágán csücsül a végtelen tenger felett. A szemem magától lecsukódott és megrándultam. Egy hideg fuvallat söpört végig rajtam, minden ízembe reszketni kezdtem. Éreztem ahogy besüpped mellettem a kanapé, és egy meleg kart magam körül. Könnyezve dőltem neki Jacob mellkasának aki lassan simogatta a hátam. Addig ringatott míg a rohamom elmúlt és újra tudtam normálisan lélegezni. Aztán felállt.
- Mit láttál?- nézett a szemembe miközben a kezembe adta a tányért amin két szelet friss gofri hevert. Hálásan egy mosoly félét erőltettem az arcomra. Beleharaptam a puha tésztába és elgondolkoztam. Már így is annyira mindenben segített nekem. Még ezzel a dologgal is terheljem? Már így is elég nagy nyűg vagyok. De mivel furcsa, megmagyarázhatatlan megnyugvást éreztem mikor csillogó sötét szemével rámnézett, a szám magától nyílt ki és mondta a szavakat.
- Egy rózsát. Egy gyönyörű rózsát.........egy szakadék szélén, egy fa hatalmas ágai fölött. Alattuk a tenger hullámzott. Ennyi az egész. Másra nem emlékszem!- csóváltam meg a fejem csalódottan majd betömtem a számba a maradék gofrit is. Jacob elgondolkozva nézett rám.
- Én most elmegyek egy kis időre! Rendben leszel?- kérdezte aggódva összehúzva szemöldökét. Leraktam a tányért a kisasztalra majd tétován bólintottam. Ne tudhatom mikor jön rám megint egy ilyen. De ha egyedül vagyok akkor, nem tudom mi történne.
- Ha bármi baj van......csak gondolj rám!- vakarta meg a tarkóját.
- Nem viszel magaddal inkább telefont?- kérdeztem végigvezetve tekintetem zavart arcán.
- Hidd el , működni fog!- mosolygott rám amitől a jóleső melegség azonnal szétáradt a testemben. Jacob  ahogy kilépett az ajtó úgy pattantam fel én is. Végiggondoltam és rájöttem, hogy nem akarok Jacob hátán még egy púp lenni. Mert ahogy érzékelem a boldog mosolyok mögött, amiktől egy csapásra elmúlik a fájdalmam, rejtőzik valami óriási nagy probléma amivel meg kell birkóznia. De neki nincs ott senki akire támaszkodhatna, úgy ahogy nekem itt volt ő. Nincs aki segítsen, tanácsot adjon vagy csak egy mosollyal adja tudtára, hogy van értelme élni. Lehet ez a gond ami nyomja a lelkét még nagyobb az enyémnél is. Én pedig nem akarom megnehezíteni még jobban, ezt az egészet. Így arra jutottam elmegyek. Nem tudom hova, csak elmegyek. A házuk mellett van egy erdő. Elindulok arra és majd csak kijutok valahova. Ha meg nem...... Az talán még jobb lenne mintha a főúton mennék,senki nem talàlna rám. Találtam egy fekete hátizsákot a konyhába. Beledobáltam pár tiszta ruhát, két nagy flakon vízet, a maradék gofrit és pár gyümölcsöt a hűtőből. Téptem egy cetlit és írtam Jacobnak egy üzenetet:

Jacob!
Nagyon köszönök mindent amit értem tettél, és soha nem fogom tudni neked meghálálni. De úgy döntöttem nem akarom nehezíteni az életed depressziós rohamaimmal, így hát elmegyek! Ég veled Jacob Black!
Mindent köszön Dory

Felragasztottam a hűtőre és már szaladtam is ki mielőtt visszaér. Tudom, hogy nem fogja érteni. Ezt csak én érthetem. Kint először azt sem tudtam merre induljak. Menjek az útra ki és kövessem azt, vagy menjek az erdőbe megkockáztatom, hogy örökre elveszek. Az utóbbi csábítóbb lehetőségnek ígérkezett számomra, így meghúztam a vállamon a hátizsákot és elindultam az erdő felé. De megtorpantam mikor farkasvonyítást hozott felém a szél. Mikor meghallottam abban a pillanatban mintha bedugult volna a fülem csak az üvöltést hallottam semmi mást. Az érzékeim kiélesedtek hallani véltem egy fakopáncs hangját, ahogy kopogtatja a fa törzsét és a távolban egy patakot csordogálni. Éreztem az erdő friss, üde illatát erősebben mint bármikor máskor. Szinte elkábultam a sok illatól és szagtól ami érte az orrom. Láttam egy feketerigót ahogy átugrál az avaron, és egy egeret amint bebújik az általa ásott lyukba a lehullott levelek alatt. De amilyen gyorsan jött ez az elsöprő érzés olyan gyorsan el is tünt. Ebbe a pár pillanatban úgy nem éreztem fájdalmat mint mikor Jacobbal voltam. De ahogy elhalt a vonyítás, úgy haltam meg én is sokadjára. Minden erő kiszaladt belőlem, és térdre rogytam volna ha nem kapaszkodom meg egy ágban. Letöröltem a könnyimmet a kézfejemmel, átszorítottam a mellkasom ahogy már szinte reflexemmé vált, majd botladozva és görnyedve elindultam befelé az erdő mélye felé.  De abban a pillanatban leszakadt az ég. Óriásit dörgött én pedig összecsuklottam a fájdalom több tonnás súlya alatt. Eldőltem. Lassan mint egy megsárgult falevél ősszel, mikor a megváltás számára az ha lehullhat és elporladhat a földön, maga mögött hagyva mindent. A síró görcs elkapott, és akkorát rándult az egész testem, hogy icipicire húztam össze magam a zuhogó esőben. Minden egyes porcikám átázott már. A mellkasomba belenyilalt a magány és az ismeretlen eredetű fájdalom, pont úgy mintha szíven szúrtak volna.
- Jacooooob!- sikítottam bele a viharba várva, hogy megmentőm találjon meg és gyógyítson meg újra. Nem tudtam nyitva tartani a szemem. Éreztem ahogy a sötétség lehúz, végül pedig éreztem, hogy lebegek........

Írói megjegyzés:
Megérkeztem a 2. fejezettel is😊
Ez pár szóval hosszabb lett mint az első😂😂 mintha ez mindenkit annyira érdekelne. Na mindeeeegy
Remélem tetszett ez is
Ha igen kaphatok egy ⭐-ot??😇😇
A következő részig Big Hug For Everybody 🙌👇❤❤