A Fehér Albion [SZÜNETEL]

Második rész: Az Erdő Emlékei

A megláncolt fiú továbbra is kitartóan menekült a Fehér Erdőn át. Futott, ahogy csak a lába bírta, bár nem értette sem azt, hogy miért, sem azt, hogy hová is siet ennyire. Egy idő után, mikor már az erdő egy eldugott pontjába került, elkezdett lassítani. Már nem hallotta a várban lévő káosz hangjait - talán véget is ért - gondolta magában.

- Tiszta őrület... egy hete tértem magamhoz vidéken, ahol azt mondták, hogy hosszú időn át aludtam... azelőttről csak emlékfoszlányaim vannak... ezt követően válaszokért indultam a városba... de ott valamiért gyanúsnak találtak ezért egyből halálra is ítéltek, szép mondhatom... mondjuk, kinek ne tűnne gyanúsnak valaki, aki még a nevét sem tudja - és mosolyodott el szürreális helyzetén. - Most pedig itt állok megláncolva egy erdő közepén és magamban beszélek... mégis mi jöhet még? - méltatlankodott hangosan.

- Ugyan ifjú, ne szomorkodj. - csendült fel két női hang tökéletes szinkronban.

- Ki volt az? - kérdte meglepetten.

- Hihi - kacagtak fel a hangok gazdái, majd hirtelen a szél felkapott néhány falevelet és szirmot, majd kirajzolódott belőlük két alak hatalmas mosollyal az arcán - hát mi voltunk. Az én nevem Miranda, ő pedig a nővérem Vanessa, mi az erdő szellemei, vagy ha úgy jobban tetszik, tündérei vagyunk, akik azóta őrzik e tájat, mikor ezek a hatalmas fák, még csak csemeték voltak. Te pedig Pete vagy nem igaz? - kérdezték a kíváncsi lények.

- Nem, ez nem az én nevem. Ez annak az öreg kereskedőnek a neve volt, akinek a házában magához tértem... azért mondtam ezt a nevet, mert kellett egy a hóhérnak és nem jutott más az eszembe. Az a helyzet, hogy a valódi nevemre nem is emlékszem. - ekkor a két tündér egymásra pillantott, majd elmosolyodott és így szólt:

- Lehet, hogy mi ismerünk valakit, aki tud rajtad segíteni. De tudnod kell, hogy nincs garancia sem arra, hogy megtudod, sem arra, hogy élve távozol tőle. - a fiú nyelt egyet, majd így folytatta:

- Ha van módja, hogy egy kicsit többet megtudjak a múltamról, és magamról, akkor vállalom a kocká... - azonban mondandóját már nem tudta befejezni, mert egy ló ügetése zavarta meg, és a rajta ülő lovas, aki nagy sebességgel közeledett felé.

- Végre megvagy fiú, ha tudnád, már mennyi ideje kereslek - s látszott arcán az elégett és önelégült vigyor - a főnök örülni fog, ha elviszlek hozzá.

- Fuss! Hallatszott egy hang a fejében. Nem is tétlenkedett, újból futni kezdett a bokrok felé, hogy a lovas ne tudja követni, terve bevált, azonban a katona gyalog követte őt. A futás közben váratlanul egy hasadékba lépett, mely a súlya hatására szétnyílt, ő pedig lezuhant. Nem sokkal később arra eszmélt, hogy vízbe esett. Kapkodott a levegőért, és bilinccsel a kezén a partra evickélt. Ott kifeküdt a hátára és mély levegőt vett egymás után többször is... ismerős volt számára ez a helyzet, bár nem tudta honnan. Néhány perccel később, miután visszatért a józan gondolkodása az sokk elmúltával, elkezdett körbeszemlélni hova is került. Egy földalatti barlangba került azt vette észre, melyből több járat is vezetett.