Szél, szerelem, Veszprém I. Anna

Huszonháromtól a huszonhetedik fejezetig (23, 24, 25, 26, 27)

HARMADIK RÉSZ

Meghallgatható hangoskönyvben itt:

https://youtu.be/hcK4U_g5Ips

Huszonharmadik fejezet

A pszichiátria társalgójában ültek hárman, Zsuzsa, Áron és Anna. Immár sokadjára ebben a hónapban, és az se volt újdonság, hogy akadozik a beszélgetés. Június derekától egyszerre jöttek Áronnal, mert a gyerekosztályon Annának is megszaporodott a tennivalója, nem ért rá délelőtt látogatni, négy körül szabadult.

– Hogy telt a napod? – érdeklődött Zsuzsa, és Anna belátta, hogy beszélnie kell, egyébként sose múlik el ez az egy óra, ami a látogatásból hátra van.

– Lecsenget a fosós, hányós járvány – kezdte mesélni, – holnap az utolsó csecsemő, Zoé is hazamehet.

– Neki tanárnő az édesanyja – jelezte Zsuzsa, hogy emlékszik a történetekre, amiket Anna mesélt. – Még jó, hogy tanítási szünet van, és ráér a kórházban ücsörögni.

– Valóban, szerencse – hagyta rá Anna, és nem tette hozzá, hogy a legtöbb szülő ráér, mert a gyerek nagyon elveszett nélküle a kórházban, és az anya mindent félretesz, hogy vele lehessen. Bár igaz, egyik se a világbékén ügyködik a munkahelyén, de lehet, Zoé anyja azt is hagyta volna, mikor a kislánya beteg lett. Mindegy. Nem minden szülő egyforma.

– Mellesleg nem így hívják – mondta Zsuzsa. – Illene a nevén neveznünk, elvégre kinőttünk a gyerekkorból. Rotavírus fertőzés. Ez a fosós, hányós megnevezés pontatlan és gyermeteg. És nem is vicces.

– Tudom, anya, de mindenki így mondja.

– Elég baj. Ki nem álhatom, ha felnőtt emberek gügyögnek.

– Rendben, anya. Lezajlott a rotavírus fertőzés. Így megfelel?

– Lényegesen jobb. Orvos vagy, beszélj is úgy! Hány beteget vettetek fel.

– Tízet.

– Hány forgott életveszélyben?

– Egyik sem – felelt Anna, és nem értette, miért faggatózik az anyja. – Infúziót kaptak a kiszáradás ellen.

– Beleőrülnék, ha ilyen semmiségekkel kellene a napjaim tölteni, mint ez.

– Nem semmiség – tiltakozott meggondolatlanul Anna. – A néhány hónapos csecsemők életveszélybe kerülnek, ha kevés folyadékhoz jutnak.

– Ne beszélj velem úgy, akár egy idiótával – mondta az anyja. – Ezt tudom. De infúziót bekötni bárki képes. Elpazarolod ebben a vidéki kórházban magad.

– Már miért lenne pazarlás? – kérdezte emeltebb hangon Anna. – Tíz babát megmentettünk. Kettőt közülük én magam, mert a főorvos rám bízta őket. Az egyiknek ismerem is az anyját még a gimnáziumból.

– És? Ismered. Számít ez? Komoly munkává nemesíti, hogy kiutaltál neki fél liter fiziológiás oldatot.

– Nem, de jó érzés – mondta csöndesen, és megint elhallgattak.

Áron kissé félrehúzódva ült, lehet, nem is szándékosan, csak így jobban elfért a lába. Anna ritkán nézett rá, mert fájt neki látni. Lekopott róla a mexikói barnaság, elhalványultak a szeplői, csak a szeme maradt ugyan olyan ragyogóan kék. Mióta Anna elköltözött otthonról, alig beszéltek. Pontosabban Áron kétszer hívta fel és akkor is Zsuzsa miatt. Hogy nem tud jönni a látogatásra, mert állásinterjúja lesz, mentse ki a feleségénél.

– A rotavírussal is foglalkoztunk néhány hónapig – próbálta szóval tartani a családját Zsuzsa. – Nem is tudom, hányban. Te se emlékszel Áron? Mikor volt? Nem jött be az elképzelésünk, lezártuk a projektet.