Örökbefogadva

p a r t s e v e n

Egy néhány másodpercig tartó gyanakvó pillantással próbálom ellenőrizni, hogy tényleg nincsenek-e hátsószándékai, majd mikor továbbra is ugyanazzal a kedves mosollyal figyel, fejemet megrázva elnevetem magam a saját szerencsétlenkedésemen. Első napom itt, de már most kellőképpen bemutakozott nyomorék énem. Főként Johnnynak.

-Bocsi...csak tudod, nem igazán volt lehetőségem megtanulni, kiben lehet bízni, bizonyos szituációkban. Egy árvaházban... -magyarázom, de félbeszakítja a mondatomat.

-Nem voltak olyan szituációk még az életedben, hogy kitapasztald. Tudom, és megértem. És igazából, ez nem is baj... -pillant rám nyugtató mosollyal. -Amúgy nem te vagy az első aki ilyet feltételez rólam. -nevet fel.

-Hát, ez bíztató. -mosolyodok el.

-Nem veszed fel? -nyújtja felém ismét szórakozottan a pulóverét, amit egészen addig a kezében tartott.

-Izé..de, köszi. -pillantok rá hálásan, majd elveszem a felém nyújtott ruhadarabot.

A pulcsi óriási rám, de ahogy magamra húzom, melegség önti el testemet. Néhány másodpercig nem tudtam eldönteni, hogy a pulcsi miatt, vagy a ruhadarab illatától, amitől a gyomromban mintha apró szárnyak csapkodását éreztem volna. Az utóbbi gondolatot rögtön elhesegetem a fejemből. Csak jól esik a hideg után, valami meleg ruhadarabot viselni. Ennyi.
...

A nap már rég lement, de mi még mindig kint ülünk. Johnny pulóvere túllógo ujjaimon, de pont ettől eredeti ez az egész. Idővel rájöttem, megbízhatok benne, és azóta szó szót követve mesélünk egymásnak mindenféléről. Johnny mesélt a barátairól, a családról, iskoláról, ahol ő egyel fölöttem jár, hobbijairól. Pontosabban az életéről.
Én pedig. Én azt hiszem az álmaimról. Amik közül az egyiket éppen most élem át. Nem szeretek a múltamról beszélni, mert az igazat megvallva, nagyon nincs is. Tizenéveken keresztül egy árvaházban nem lehet túl tartalmas életet "teremteni". Ezért inkább a vágyaimról beszélek, ha már másról nem tudok...

-Tényleg gitározol? -nézek rá leesett állal.

Mindig is vonzott a zene, de sosem volt lehetőségem kipróbálni a teheségeimet egy hangszeren, vagy bárhogyan máshogy.

-Igen. -bólint apró mosollyal.

-Hűű...Mindig is meg akartam tanulni gitározni. Csak hát, sosem adódott rá alkalom. -hajtom le kissé a fejem, majd az ölembe ejtett kezeimet kezdem el tanulmányozni tekintetemmel, mintha olyan érdekesek lennének.

-Ha szeretnéd, megtaníthatlak. -rántja meg a vállát afféle "mi ez nekem" stílusban.

-Komolyan beszélsz? -húzom nagy mosolyra, vagy inkább vigyorra a számat.

-Igen, miért? -néz felém félmosollyal.

-Nem is tudom...olyan hihetetlennek tűnik. Tudod ez előtt senki sem vett figyelembe. És most van egy család. Van egy hely ahova tartozom. Emberek akikhez tartozom... -mondom, miközben az ölembe ejtett kezeim pásztázásával próbálom megakadályozni a majdnem kicsurranó könnyeimet.

Nem kapok választ, így óvatosan felnézek a fiúra, aki gondolataiban elmerülve, komoly tekintettel figyel a távolba.

-Örülök, hogy mi lehetünk az a bizonyos család. -szólal meg halványan mosolyogva hosszas hallgatás után.

Válaszra már nem jutott időm, mivel ahogy ezt kimondta, hatalmas kattanás zavar bele a csendes éjszakába, és a beszélgetésünkbe. A zaj az erkélyajtók irányából jött, amitől kicsit összerezzenek.

-Mehetünk. -magyarázza meg egy szóval a nagy zaj okát. Szóval beenged a riasztórendszer. Végre.

-Nagyon átfagytál? -simítja végig a karomat, amin még mindig az ő pulóvere van.

-Nem vészes...köszönöm a pulcsit. -válaszolok, miközben egy kósza hajtincset fülem mögé tűrök.

Nem szól semmit, csak mosolyogva bólint, majd elindulunk az ajtók felé. Ez mind szép és jó, csak annyi a bibi, hogy mindketten ugyanarra indultunk meg.
Mégpedig az én ajtóm felé.