A dicső múlt

A Vércse alkonya

A varázsló már ha lehet így nevezni kiropogtatta kezét mely ezer-s-ezer ember vérétől volt mocskos... - Ám mindig emlékeztetni kellett erre magát, ugyanennyi életet meg is védett velük a herceg ellenében ki végzett saját apjával s birodalmát hátrahagyva leigázta azt... Már nem érzett dühöt iránta, egykor gyerek volt mikor elment s most nagyúrként tért meg szülőhazájába... egykor gyűlölte ezért a fiút a Vércse ám most a halál torkában minden más jelentést kapott, azok a szálak melyeket eddig tanulmányozott a vég küszöbén már mást jelentettek számára... élete kudarc volt, mágikus tanulmányai szeme előtt foszlottak szét az öreg király birodalmával együtt melyet akárhogy igyekezett megmenteni nem tudott...

Ilyen gondolatok mardosták a királyság fővarázslóját jéghideg cellájának kövén üldögélve.Egykor felvett puritán ruhája melyet az ostrom utolsó napján viselt, szétszaggatva akaszkodott rajta, ám ami lehető legnagyobb kontrasztot adta,hogy teljesen megvakították, borzalmas procedúra volt s a varázslót csak az istenéhez való rimánkodás tartotta még magánál mikor melegítették a fémeket... borzalmas negyedóra volt, ám most már túl volt rajta. Nevettek rajta, megverték s leköpték... azt a varázslót aki egykoron képes lett volna őket darabokra szaggatni hatalmával a földön rugdosták őrei... Ám furcsa mód Grantor nem volt dühös, tudta,hogy azért kapja az ütleget mivel a győztesek ellen tett. A sápadt légió több mint fele az ő, ő Grantor a vércsefészek nagymesterének gondolataitól pusztult el.

Lekuporodott a földre s némán ki-be lélegezte a hideg levegőt... A szürke birodalom győzött... Ő pedig ott hevert cellája mélyén, legalábbis azt gondolta... mivel tulajdonképpen ebben sem volt biztos. A vakság számára nem pusztán látása elvesztését jelentette hanem egyfajta bizonytalanságot ami most teljesen körbelengte, s ez a bizonytalanság tehetetlenné tette, egy használhatatlan halandóvá, egy átlagos közemberré aki elvérzés küszöbén feküdt szinte élettelenül saját várnak tömlöcébe... a sápadt légió kínzómestereinek volt egyfajta bizarr hozzáértésük a szakmához - kellett gondolatban elismernie Grantornak. Dühösnek kellett volna lennie ám csak megkönnyebbülve érzett,hogy véget ért a háború... még akkor is ha ő vesztett. Egy ígéretet tett az öreg királynak annak halálakor... mindent megtesz,hogy megvédje országát a király fia ellen, s végső soron mindent meg is tett mire csak képes volt.

Páncélos léptek visszhangoztak végig a szürke folyosón... Ezek az őrök lesznek - eszmélt rá Grantor, de nem mozdult... csak bámult tovább a szürke ködbe mely a kínzások óta ellepte elméjét s gondolatait.
-Álljon meg ! - kiáltott fel valaki közvetlenül a cellája mellett. Grantornak ráncba futott homloka... Hallotta ahogy egy kard fémes sikollyal előrántódik tokjából, ám valami mást is.. egy apró süvítő neszt. Majd egy rövid hörgést ami valahogy oly távolinak tűnt volna. Egy pillanat múlva nyikordult a cella ajtaja... s belépett rajta az áruló... Grantor egy pillanatra kétségbeesett, ritkán történt vele ilyen ám most elkeseredett, ugyanis tudta mi fog történni. Nem féltette magát hisz neki már úgy is mindegy volt, ám most valami dacos láng kapta el... a birodalom amit félteni kezdett újra s ettől megijedt.
-Üdvözlet Grantor! - hallotta a dallamos szavakat a köd tengerén át.
-Üdv áruló ! - motyogta Grantor miközben felkapaszkodott a földről.
- Nem nézel ki túl jó bőrben ! - mondta az idegen. - Láttál meg szebb napokat is, hány napja tartanak itt?
- Amíg számoltam addig négy volt, most azonban szerintem már hat... - mondta reszelős hangon a varázsló majd megköszörülte torkát... - Ám ugorjunk a témára... mivel gondolom ezért végeztetek őreimmel... MIÉRT AKARTOK HÁBORÚT? - kérdezte, alaposan megnyomva a kérdést.
- Gondolom már felfigyeltél rá... a háború nem áll meg soha, mindig dúl...- mondta mézes hangon az idegen, picit talán oktató stílusban.
- Sajnos igen, a háború valóban mindig jelen van ám mindketten tudjuk,hogy nem egyfajta háború létezik... újra megfogalmazom hát kérdésem. Miért akarsz halált látni újra most,hogy véget ért a küzdelem?
- Hogy segítsek egy elesett birodalmon...
- A háború nem segít senkin, s az öreg király birodalma nem elesett... már halott. Velem és a fővárossal halt meg. - Szavai furcsán keserűnek hatottak szájában, keserűnek de igaznak.
- Akkor én megadom az esélyt a feltámadásra, már csak a te döntésed élsz is e vele... barátom.