Édes balszerencse ✅

10. fejezet

- Látod azt az aranygyűrűt? - mutat Mr. Brown az egyik irányba.

- Nem - vallom be.

Nem tudom mit kellene néznem. Mr. Brown közelebb vezet a rácshoz, és megérinti az említett tárgyat.

- Ez mire jó? - kérdezem, hiszen sehol máshol nem látok ilyet, biztosan van valami szerepe.

- Az a hír járja, hogyha háromszor megforgatjuk ezt a gyűrűt, akkor teljesül a kívánságunk. Próbáld csak ki - noszogat.

- Nem hiszek az ilyesmiben - rázom a fejem.

Őszintén szólva én azt vallom, hogyha kívánsz valamit, akkor az ellenkezője fog megtörténni. Legalábbis velem eddig mindig ez volt.

- Egy próbát megér, nemde? - mosolyog édesen.

Ajj, ne már. Gyűlölöm, ha kényszerítenek, de nem bírok neki nemet mondani.

Fújtatok és fellépek a magasítóra, hogy elérjem a gyűrűt. Ahogy nyújtózkodok kivillan a topom alól a hasamból egy rész. Miközben megforgatom a gyűrűt, egyetlen mondat visszhangzik a fejemben. Csábítson el Nicholas Brown. Azon az alapon, hogy úgyis az ellenkezője történik meg. Most aztán kijátszottam a kívánság kutat.

- Kívántál? - vigyorog rám lentről.

- Igen - mászok le. - Maga nem kíván? - adom át a helyem.

- Én nem vagyok ezeknek a híve. Tudod, én cselekszem, nem reménykedek - húzza fel a szemöldökét nagyképűen.

- De engem meg kényszerített - horkanok fel.

- Én csak ajánlottam - tárja szét a kezét. - Te is mondhattad volna ezt.

- Istenem - forgatom a szememet.

- Na, mehetünk tovább? - fordít nekem hátat, én pedig beleegyezően követem.

A következő állomás Albrecht Dürer háza. Ez egy teljesen átlagos ház, ugyanolyan, mint itt a többi. Nem tudom mit kellene nézni rajta, de nem akarok udvariatlan lenni. A maga módján szép kívülről. Vegyesen fából és téglából készült, régi stílusú épület. Falécek díszesítik a falakat, az ablakban virágok vannak. Bostonban nem látni ilyen házakat, de itt szinte mindenhol ezek vannak. Azt azért elmondhatom, hogy hatalmas ház, ha mindez egy emberé volt. Már csak azt lenne jó tudni, hogy ki volt az az Albrecht Dürer. Nem tudom mennyire nézne tájékozatlannak Mr. Brown, ha rákérdeznék. Bár már annyi mindenben vallottam kudarcot, hogy valószínűleg nem lepődne meg.

Belépünk a ház bejáratán, szinte egyből a kezünkbe nyomnak egy-egy fejhallgatót. Az előtérben számos festmény található. Itt az ideje megkérdeznem, hogy hol vagyunk.

- Mr. Brown - vonom magamra a figyelmét. - Mit kell tudni Albrecht Dürerről? - kérdezem óvatosan.

- Albrecht a korai reformáció Bajorországának egyik legkiemelkedőbb festőművésze, a német reneszánsz legismertebb képviselője. Főleg portrékat, oltárképeket és más vallásos témájú képeket festett, de számos míves rézkarcot, fametszetet, könyvillusztrációt és önarcképet készített - meséli. - Gyere, nézzük meg ezt a képet - ragadja meg a karomat, és az egyik műhöz vezet az előtérben. - Ez itt ő, a saját arcképe.

Ez a kép van a szoba közepén, magasabban, mint a többi. És azt kell mondjam, hogy nagyon szép, élethű és részletgazdag. Tényleg az akkori kor nagyjai közé tartozhat, efelől nincs is kétségem.

- A fejhallgatón át Agnes Dürer, Albrecht felesége fog minket végigvezetni a házon. Tudom, hogy nem fogod érteni, amit magyaráz, de ne aggódj, majd én fordítok - mosolyog rám.