Szél, szerelem, Veszprém I. Anna

Első és második fejezet (1, 2)

A regényben minden szereplő kitalált, a helyszínek sem valósak, fölösleges keresni őket Veszprémben, mindent csak kitaláltam. Hasonlóságok persze vannak, de, ha bárki magára ismer, az véletlen.

Szilvássy Réka (Katherine Poll): Szél,szerelem, Veszprém I. 

Anna

Első fejezet

Ha inkább meghallgatnád hangoskönyvként, az első rész itt található (1-8. fejezetig)

https://youtu.be/K0ZVMgr67vc

A férfi Fehérvárnál szállt fel a vonatra harmadmagával, Anna felnézett az olvasásból, és átjárta az izgalom. Hú, micsoda pasi, hüledezett. Magas, naná, hogy az, szabályos arcú, világos, enyhén hullámos hajú és napbarnított. Május elején, amikor áprilisban még esett a hó. Úgy hatott a Budapest-Veszprém járat utasai közt, mint egy Beethoven szimfónia a Dankó rádióban. Jól jön, hogy tele a kocsi, gondolta Anna, és elégedett pillantást vetett maga előtt az üres ülésre. A férfi is körbenézett. Láthatóan se a csecsemőjével utazó fiatalasszony, se a hortyogó nyugdíjas mellé nem akaródzott leülnie, ahogy sejthető volt, Annán állapodott meg a tekintete.

– Szabad ez a hely? – kérdezte.

– Igen – felelte Anna, és maga alá húzta a lábát.

– Köszönöm – nyugtázta a férfi, az aktatáskáját felrakta a csomagtartóra, és az ingzsebből elővette a telefonját. Azonnal nyomkodni kezdte, így Anna feltűnés nélkül, alaposan megnézhette. Szeplős az orra, mint egy kisfiúé, mosolygott magában, noha idősebb, mint első pillantásra hitte. Túl a harmincon, nem az ő korosztálya. Fura, hogy vonaton utazik, diákok, nyugdíjasok és nők társaságában. Miért nem valami menő járgánnyal dönget az M7-esen, hogy a drága idejéből egyetlen perc se vesszen kárba, míg a tömegközlekedésre vár? Lehet, beteg, mondjuk epilepsziás. Az ötletet sietve elhessentette. Hagyjuk a csúf realitást, somolygott, legyen ez a tíz perc, ami Veszprémig hátra van, tökéletes,

A férfi arcáról lejjebb siklott a tekintete. Az előbbi mozdulattól, hogy magasra nyúlt a táskával, láthatóvá vált az ingujj alatt egy fehér csík a karján. Tehát nem szolibarna, nyugtázta Anna. Biztosan sportol, úgy sült le, hisz a karja is izmos és pocakja sincs.

Ahogy jegygyűrűje se, jött a következő izgalmas tény, ahogy a telefont tartó kezet szemügyre vette. Bár ez nem jelent semmit. Sokan nem hordanak gyűrűt, Anna főnöke sem, mert zavarja munka közben, noha orvosként nem kell félnie, hogy beleakad valamibe. Például egy forgó alkatrészbe.

A férfi megérezte, hogy figyelik, és felnézett. Találkozott a tekintetük. Kék a szeme, állapította meg elégedetten Anna. Ahogy nekem. Szép kék szemű gyerekeink lennének. Ezt már az e-book olvasójába temetkezve gondolta, és minden igyekezete dacára se tudta elrejteni a mosolyát. Mindig ezt csinálta, a képzelete mérföldekkel szaladt az esze előtt.

– Elnézést – szólalt meg a férfi. – Nem Kertész Anna vagy véletlenül?

Anna felkapta a fejét, és elhűlve bámult az imént megcsodált szép kék szempárba.

– Megismerlek a családi fotókról, amiket anyukád mutatott. Áron vagyok – nyújtotta a férfi a kezét, és mosolygott. – Molnár Áron, anyukád férje.

Anna úgy meredt várakozó kézre, mintha csörgőkígyó lenne. No, jó, az nincs is errefelé, még ha számára olyan utálatos is a feléje nyújtott kéz, mint egy farkát dühödten rázó mérgeskígyó. Ezt az égést, hüledezett magában. Nem hiszem el, hogy anyám új pasiját stírolom percek óta. Azt a sunyi, törtető alakot, aki nem átallotta a jóval idősebb főnöknőjét elvenni feleségül, és akit Anna ismeretlenül is utált, és akiről szentül elhatározta, hogy mindig betolakodóként tekint majd rá, és ha lehet, tudomást se vesz róla. Most mégis muszáj lesz barátkozni, mert akkora bunkó nem lehet, hogy elutasítja a köszönést. A mellette ülő nő is felfigyelt a beszélgetésükre, aki eddig valami pletykalapot bújt, majd rejtvényt fejtett, de most lerakta a ceruzát.