Verona Montague avagy Benvolio lánya

4. Fejezet

Felkísértem Emirt a szobámba, majd magam után kulcsra zártam az ajtót. Ketten vagyunk. Csak mi ketten.

A vőlegényem letelepedett az ágyamra, mire én az ölébe ültem. Két keze végig siklott a hátamon, majd elkezdte kibogozni a fűzőmet. Pár pillanat múlva a ruhadarab a földön végezte, mire a férfi vadul csókolni kezdett. Ajkai hevesen a magáévá tette az enyémeimet, kezével közben a meztelen felsőtestemet simogatta. Óvatosan eltoltam magamtól a fiút.

-Emir, beszélnem kell veled!-állítottam meg.

-Veronica, kérlek, ne tödd tönkre a pillanatot!

-De Emir nem érted! Én terhes vagyok, a mi gyerekünkel!-vallottam be. A vőlegényem sokkolva nézett rám. Kiszáltam az öléből, mire ő felvette a földről a fűzőmet, és feladta rám csöndben.

-Miért jöttél?-törtem meg a hallgatás hosszú kínos pillanatait.

-Veronica, fel akarom bontani az eljegyzést. Én szeretlek, de Verona, te a legjobb barátom vagy. És tudod, szeretném megkérni az igazi szerelmemet, Annabetht.

-És mi lesz a gyerekünkel?-kérdeztem sírógörcsel küszködve.

-Nem tudom Veronica. Sajnálom, de nekem ez nem megy. Én nem tudnálak téged úgy szeretni, és nem vágyok gyerekre.-vallotta be, mire felment bennem a pumpa.

-És én mit mondjak? Mocskosul kihasználtál!-kiabáltam, majd lehúztam az ujjamról a tőle kapott gyűrűt, és hozzávágtam.-Takarodj innen, és nem akarlak mostantól látni!

-Veronica, ezért ne haragudj rám!-mentegetőzött, de ezen már nem segíthet.

-Megmondtam, hogy tűnj el innen! Most azonnal, nem akarlok most látni! Menj...-zokogtam. Lassan elindult az ajto felé. Összerogytam, ő megállt és visszanézett.

-Verona...

-Ne mondj semmit! Menj el! Kérlek...