𝖇𝖑𝖔𝖘𝖘𝖔𝖒

αz υтσℓѕó кιяáℓу |Judas fanfiction

Volt egyszer, még nem is olyan régen egy király. Egy király, kinek népét megtépázta már a sok háború, mit a királyságon belül vívtak. Már rég két félre oszlottak. Voltak akik a Judas, a király mellett álltak, s voltak akik ellene szegültek. Sok mindent megéltek már. Talán túl sok mindent. Judas a Démon király se volt már a régi. Fehér haja, ha lehetséges, őszülni kezdett, kék szeme már nem ragyogott oly tisztán mint mikor megismerte feleségét, Hope-ot.

Király feje porba hullhat, alázattal meghajolhat. Koronája ketté törhet, ékkövei eltűnhetnek. De a nép, kiért életét adja, hálával tartozik áldozatáért. Lehet akár démon akár angyal, a jó király a népéért él.

Légy hű, légy bátor! A korona csak egy súly, mi emlékeztet arra, hogy a terhed, a legszebb teher a világon.

A kis herceg - aki nem is olyan kicsi, közel két méteres magasságával -, Sohrab, ámulattal figyelte ahogy királya milyen könnyedén veszi az akadályokat. Ahogy a kard a kezében jobban mutat mint bárhol máshol, ahogy a páncél sosem fedi le egész testét, ahogy a néppel bánik. Alázattal és tisztelettel, megbecsülve minden életet. Mindenkinek adva egy új esélyt, még az ellenségeiben is megbízva. Keze, szája, tette, szava mind-mind a lélek akarata. Egy király ki démon, mégis ember.

Kinek fején a korona, szebben ragyog, mint égen a csillagok.

Égszínkék, inkább már jég kék szeme mindig féltőn tekint másokra. Hiába a nagyság, a látszólagos egoizmus, lelke tiszta, akár a szentelt víz. Jobb szeme üvegesen mered a nagy világba, állától szemöldökéig tartó heggel övezve emlékeztetett minket hőstetteire.

Bár hiába a nagy csodálat, ha a szíve mélyén az ember nem érzi magát annak amivé tették, ami lett, akkor a szív ketrecbe zárja a büszkeség tüzét, szabadjára engedve a kételyek s aggodalmak maró mérgét.

- Judas - szaladt végig a márvány folyosón egy talpig ezüst páncélba öltözött leány. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Szőke haja a levegő áramlatnak köszönhetően lágyan hullott hátra, néha egy-egy tincs a levegő ugrott, miközben az oszlopokon keresztül beszűrődő fény lágyan táncolt rajtuk végig. Bal szeme szinte már fekete volt, míg jobb írisze kéken csillogott. De nem átlagosan. Nem. Egyáltalán nem, elvégre apró áramkörök rajzolódtak ki rajta.

- Őfelsége - rontott be a király dolgozó szobájába kopogás nélkül. Egy kicsit még a kilincsbe csimpaszkodva lihegett, majd kiegyenesedve tett pár lépést előre. - A királyságot ismét megtámadták - látszott a nőn, hogy fáj neki ezt kimondania. A vele szemben álló, fehér hajú király elképedve nézett hadnagyára. Most, hogy legyőzte Thanost, királlyá koronázták, és népének szívét végleg elnyerte, nem gondolt volna arra, hogy ismét támadás érheti birodalmát. Enyhén borostás arcára kiült a félelem, melynek láttán Kerberosz hadnagy nem igazán nyugodott meg.

- Egy sárkány az ellen felünk. Maga mellé állítja az embereket - kezdett bele a helyzet jelentésbe a király egyik legkiválóbb katonája, de amint meg látta uralkodója komor arcát inkább elhallgatott és lehajtotta fejét. Szőke tincsei előre csúsztak vállán, enyhén simogatva orcáját. Judas sóhajtva vett elő egy üveg Whiskyt, majd két pohárba töltött belőle. Az egyik Kerberosz kezében landolt, míg a másikat maga a király húzta meg.

- Szóval azt mondod sárkány - ült le Judas az asztala mögé, melyen a kiterített pergamen Wattiát ábrázolta. Rengeteg jelöléssel és felirattal, amiket Kerberosz firkantott oda, csatákat megelőzően, haditerv után kutatva.

- Igen. De ez most más milyen. Ez a lény kifejezetten okos és - hiába próbálta elmondani, az uralkodó ismét bele fojtotta a szót. Kezét magasba emelte, s ivott még egy kortyot a kezében pihenő alkoholból.