Édes balszerencse ✅

6. fejezet

- Nyugalom! Ez itt normális.

- De hát piros a lámpája - mutatok rá ingerülten.

- Senki nem tartja be a szabályokat. Ez mindennapos dolog - rántja meg a vállát, és tovább vezet. - És tudja mi a vicc az egészben? - tart egy kis hatásszünetet. - Hogy kevesebb a közúti baleset, mint nálunk - nevet fel.

Ez tényleg ironikus. Úgy látszik minden népnek meg van a maga szeszélye. Elengedem a dolgot, és tovább nézelődök.

A pompa tovább fokozódik. Annyira gyönyörű minden. Minden olyan franciás. Az utcán is a nők, rögtön megmondanám róluk, hogy franciák. Előkelőség, elegancia jellemzi őket, még ha nem is olyan szépek a nők. Mindenki úgy sétál, mintha a kifutóról jött volna.

Amikor ráfordulunk a hídra, tényleg rendkívül mesés látvány tárul elém. Olyan mintha egyenesen az Eiffel-toronyba mennénk bele. És mellettünk folyik a La Seine. Mesebeli, az egyszer biztos.

Mr. Brown észreveszi, hogy mennyire tetszik nekem ez az egész. Mondjuk ez nem nehéz megállapítás, lerí rólam a gyönyör.

- Most jár először Franciaországban? - mosolyodik el.

- Igen - bólogatok. - De nagyon tetszik.

- Általában az embereknek tetszik ez a hely elsőre. Főleg az Eiffel-torony. Fentről gyönyörű a kilátás - meséli mikor elmegyünk mellette. - Ha gondolja felmehetünk és megnézhetjük - ajánlja fel.

Nagyon, nagyon meg szeretném nézni, de akkor később érnénk Athénba.

- Nem lehet, tartanunk kell magunkat a tervhez - ellenzem.

De jobban belegondolva, nem érdekel, erre csak most van lehetőségem. Nem fogok többet itt járni, ki kell használnom az alkalmat.

- Ne kéresse magát! Muszáj látnia - győzköd, de igazából már döntöttem.

- Rendben - sóhajtok fel. - Még jó, hogy csak ott állunk meg, ahol nagyon muszáj - húzom, de ő csak nevet rajta.

Miért van olyan érzésem, hogy sokkal több lesz ez, mint 36 óra?

Mr. Brown hirtelen megfordul. Ismételten majdnem kiesek az ablakon.

- Ez nem veszélyes egy kicsit? - szólok rá.

- Ugyan, ez itt természetes - legyint le, aztán elindul az Eiffel-torony felé.

Egy másodperc alatt talál parkolóhelyet. Na nem mondom, hogy szabályosan álltunk meg, de nem úgy tűnt, mint akit érdekel. Megragadja a kezemet és csak húz maga után. Most kivételesen nem húzom ki a kezemet szorításából. Nem tudnám tartani a tempót. Nem hagy időt, hogy az első emeleten körülnézzek, esetleg megcsodáljam a luxuséttermet, rögtön a lift felé húz.

- Ne haragudjon, de nem akarom itt húzni az időt. Az igazi csoda a 3. emeleten várja - mosolyog rám. - Igaz, hogy este a legszebb, de most is megteszi.

- Semmi gond, maga tudja, hogy mit érdemes megnézni - rántom meg a vállamat. - Egyébként sokszor járt már itt? - kérdezősködök.

- Megszámolni sem tudom - neveti el magát. - Sokszor kellett itt üzleti tárgyalásokat lebonyolítanom. Nem vettem volna jó szívvel, ha pont ezt a gyönyörűséget kihagyja.

- Nagyon kedves magától - mosolyodok el.

- Na jöjjön - enged előre, mikor felérünk.

Már a liftből kimenet eláll a szavam. Ez tényleg bámulatos, még így kora reggel is. Közelebb mennék a korláthoz, de egyszerre csap meg a félelem szele, és a csodálaté. Azt hiszem tériszonyom van. Még soha nem jártam ennyire magas helyen, nem tudtam rájönni a félelmemre. Viszont most, teljesen rám tört. Földbe gyökerezett a lábam, nem bírok megmozdulni. Hatalmasakat nyelek és onnan figyelem az alattunk folyó La Seine-t.